Teleki 2009

2009. április 4.

Szerző: Spot
Teleki 50
Lassan világosodik a táj, ülünk a vonaton és halkan beszélgetünk, a párás ablakra kézzel törölt folton keresztül nézzük a tovahaladó házakat, dombokat, völgyeket.
Készülődünk, elteszem a dzsekimet, pulóveremet magamra öltöm, kis zökkenéssel megállunk, hátamra kanyarítom hátizsákomat, leszállok. Az eltűnt váróterem megváltoztatta a látványt, rendezőség még nincs, egy pillanatra kételyeim támadnak jó helyen vagyunk-e, de minden rendbe.
Tanakodás, fényképezés, előkerülő túrabotok, és már itt is van az indító személyzet, mellém teszik az asztalukat, így gyorsan túl jutok a nevezésen. A faluban teljes a nyugalom, az innen-onnan hallatszó vakkantások csak a csendet fokozzák, sehol senki, a patak medre frissen nőtt fűvel bélelt, itt-ott nádkezdeményekkel díszített, partjain a fák most bontogatják rügyeiket.
A levegő még meglehetősen üde, friss, kicsit fázom. A mellettem folydogáló csermely halkan csörgedezik, puhán eső medre hol kiszélesedik kisebb tavat alkotva, hordalékfákon duzzadva, hol elkeskenyedve kanyarog fák, bozótok alján. A nap vöröses sugarai súrolják a földet, az árnyékok elnyúltak, hosszúkásak.
Az egyik fa ágán mozdul valami, jobban megnézem, egy mókus, egy fekete mókus, próbálom lefotózni, nem hagyja magát. Verőfényes vasúti átjárónál futók haladnak el mellettem, átlépkedem a síneket, barátságos erdei tisztás fogad, rajta forrás, kis padok, fahíd, csobogó víz.
A táj emelkedni kezd, már nem fázok, lassulnak a lépteim, erdei virágok szirmai színesítik a szürke erdei talaj egyhangúságát. Balra erőteljes kaptatóra térek, tovább csökkentem az amúgy is lassú iramot, többen elhaladnak mellettem, és még többen közelednek. Feltűnik a romos vár két bástyája, meg némi fal, az előtérben zöldellő füves terep, falépcső a falon tátongó rés felé. Ballagok a feljáró fokain, figyelem a kitárulkozó tájat, a környező hegyeket.
07:51. Pecsételek, áthaladok a boltíves kapun, leereszkedek a sziklába vésett kijáróba, és elhagyom a hős Szondi várkapitány által felrobbantott erőd falait.
Ahol tudok ott kocogok, az emelkedőkön gyalogolok, a nap meg egyre magasabbra emelkedik és egyre melegebben süt. A táj változatos, izgalmas, a pocsolyák kerülhetők, tükörképük színesíti a látványt. Figyelem a keréknyomokban csordogáló, apró patakocskákat, gyermekkoromban imádtam gyufaszálakat, kisebb fadarabokat dobálni bele és figyelni hogyan halad tova a sodrással.
Pénzásás apró tava, talán már egy kisebb mocsarat is magába foglal, területe évek óta víz alatt áll, ragyogó fényképész téma, a még mindig alacsonyan álló nap sugarai szinte súrolják a felületét, kékké varázsolva azt, a belőle kiálló friss zöld fű és sás, az elszáradt tavalyi kórókkal és szénamaradvánnyal, csodás látvány.
Felrakom botjaimra a tappancsokat, hogy ne kopjanak, vagy törjenek el a végeken lévő hegyek a következő aszfaltos szakaszon, és indulok a nem túl meredeken emelkedő erdészeti úton a hegytető felé. Jobbra feltűnik Drégely vára, búcsúzóul megcsodálom távolba vesző romjait.
Átugrok egy árkot, szűk ösvényre térek, tüskés indák kapaszkodnak, rángatnak, kidőlt fa törzsén lépek át. A hegyet megkerülő út visszacsatlakozik, innen ismét kényelmesen lehet gyalogolni. A nyergen átbukva, kocogni kezdek, figyelem a hegyoldalban felfutó szekérutat, ahogy a már előrébb járók kapaszkodnak rajta egyre feljebb.
Csánki-kertnél pecsételek, jobbra fordulok és egy csemetésen keresztül kijutok a tarvágott oldalba, egy hősugarak által keményen ostromolt kaptatóra. Izzadva érkezek a gerincre, elballagok egy nyiladozó Aranyeső-bokor mellett, követem az előttem jobbra-balra kilengő keréknyomokat. A pulóver már túl sok rajtam, folyik a víz a hátamon, de nincs kedvem megállni, levenni, elpakolni.
Nem túl magasra nőtt bükkfákkal, tölgyekkel tűzdelt erdőbe érek, körülöttem gömbölyded, mohával vastagon belepett óriás kőgolyók, felettük sziklás hegyorom. Pocsolyás, gidres-gödrös földúton falom a kilométereket, helyenként lekényszerülve róla, kerülve, ugorva.
A lombtalan erdőbe besütő nap csíkosra festi a tájat, az előttem futó turista, olyan mintha vibrálna.
Útelágazásban balra fordulok, és meredeken megindulok lefelé, lassan kocogok, óvatosan helyezve a lábamat haladok a völgy irányába. Előttem vízfolyás keresztezi, a mit tudom én milyen járgányok által szétszabdalt utat halkan csobogva és latyakkal árasztva el a közlekedési felszínt. Átevickélek rajta és felmászok a töltésszerű képződményre, hogy ott folytassam az utamat, egyensúlyozva a keskeny, egyenetlen terepen.
Megérkezek egy félkész sátorhoz, ahová éppen akkor fordul be két apró gyermek, csokoládék dobozban, egy aluhordó, meg egy bogrács a földre dobva, gondoljuk ez csak a pontőr táborhelye lehet. Körülnézve meg is látjuk őket, éppen felénk tartanak, odaérve megkapjuk az igazolást, meg csokit is választhatunk.
A pataknál komoly bajban lennénk, mivel alaposan megáradt, de a rendezők építette híd, az remek. A túloldalon újabb aluhordó, tartóra állítva, benne iható forróságú tea, kezembe veszem a poharat, szürcsölöm a finom nedűt és hallgatom a hömpölygő áradat csobogását, élvezem a tükröződő vízfelületek fényjátékát, bedobom a poharat a szemetes zsákba, és indulok tovább.
Nem sokkal feljebb, apró sziget kisebb facsoporttal, turistaút vezet rajta keresztül, két kis fahíd köti össze a partokkal, nagyon hangulatos, vadregényes. A kényelmes szekérút csak minimálisan emelkedik, jól érzem magam, a táj hangulata, a beszűrődő sárgás napfény, a szélesre áradt vízfolyam, a madarak csicsergése, minden csodás.
Szembe érkezik két kislány, nagyon kicsik, teljesen egyedül, ugyan mit keresnek itt, talán a pontőrök gyermekei, de ez a hely már nagyon messzi van onnan. Gázlóhoz érkezek, keskeny csapás vezet a hegyoldalba, felkapaszkodok, felülről figyelem az alul bömbölő folyamot, az ösvény helyenként veszélyes, csúszós, óvatosan haladok.
Az erdészútra visszaérve ismét gyorsabb tempóra váltok. Odaérek egy rég elbontott híd pillérjéhez, át kell kelni, nosztalgiázok egy kicsit, szemügyre veszem a „Börzsöny éjszakai” túra átkelő helyét, a kövek víz alatt, de nekem itt kell átkelnem, ha éjszaka sikerült most is fog, a többiek más lehetőség után néznek, én neki indulok, bokáig vízben lépkedek szikláról sziklára, a bakancsom nem ázik be, átjutok szárazon.
Még vetek egy pillantást a helyszínre, és már kelek is át a másik ágon, de ez már nem jelent gondot. Meredek hegyoldalhoz érek, ritmust váltok és indulok felfelé, mögöttem gyorsabbak érkeznek, menetelnek tovább, én a magam tempójában igyekszem utánuk. A pulóverem úját felhúzom a jobb hőcserélés érdekébe, érzem, ahogy átnedvesedik a hátam, homlokomon verejtékcseppek jelennek még. Előttem egy sziklaszirt, tetején egy termetes, mohával benőtt kőgolyó. A terep még meredekebbre vált, lassan araszolok felfelé természetes sziklalépcsőkön, csúszós földes ösvényeken, végül fellépek az apró kis fennsíkra, rajta fából épített emlékmű, szélhárfa. Megállok, a távolból rekedtes varjúkárogás hallatszik, az erdő mélyén apró ág reccsen.
Botjaim összecsördülnek, ahogy tovább lépek, csuklómra illesztem pántjait, és lendületesen indulok tovább. Rövid pihentető szakasz után újabb szírt mutatja magát a fák kopasz ágai között. Verejtékezve kapaszkodok az irányába. Az utolsó lépéseimet görcsközeli állapotban kényszerítem ki magamból, egy öreg, repedezett törzsű tölgy mellett érek fel egy félig kopasz gerincre. Megállok, a leszakadó mély völgyből felhallatszik a patak morajlása, a gerincet friss, zöld fűkezdemények és tavalyi elszáradt maradványok borítják, a távolban Magosfa, arrább a Csóványos emelkedik ki, felettük egy-egy fehér felhő cammog lassan tovább.
Leveszem a pulóveremet és felerősítem a hátizsákom oldalára. A gerincen szakadékok, apró facsoportok mellett, között vezet a fantasztikus ösvény, minden kanyarulata, minden dombocskája rejt valami meglepőt, valami különlegeset, az élmény megunhatatlan. Lépéseimre figyelnem kell, a régi kerítésmaradvány drótjai a földön hevernek, a kiálló sziklák is állandó veszélyforrást jelentenek, főleg, hogy az ember a látványban gyönyörködik, és kevésbé figyel, pedig itt egy botlás, akár végzetes is lehet.
Túljutva ezen a szakaszon ismét emelkedni kezd a turistaút, hóvirágok jelennek meg, az idő is hűvösebbre vált, majd apró hófoltok tűnnek fel. Az egyik ilyenen egy piciny hóember áll pálcika karokkal, tetszik a dolog, apró örömöt szerez.
Magosfánál felzászlózott pont, megkapom a pecsétet, váltunk néhány szót az időjárásról, aztán már csúszkálok is tovább az olvadt, kásás hóban. Szerencsére nem sok van belőle és többnyire kerülhető is. Baktatok tovább, még mindig felfelé, végre meglátom a Csóványos tornyát, újult erővel vágok neki. A padokon sokan ücsörögnek, esznek, isznak, pihennek.
Nem állok meg, megyek tovább, a meredek lejtő vastagon havas, tiszta életveszély, lassan haladok, fától-fáig, ha nincs, akkor a talpélemet vagdosom, vagy csúszkálok. Pólóban most meglehetősen hűvös van, de nem akarok megállni, inkább szaporázom a lépteimet, az emelkedő azonban megállít, a jeges kaptatók alig járhatóak, az út szélén kell puhább terepet keresni.
Miután felszenvedem magam az egyik ilyen emelkedőn, apró hóemberarzenál fogad, sziklákon, padkákon, még egy faágon is, köszönet a gyártónak, kedves színfoltja lett ez a túrának.
Az itt következő szakadék, számomra mindig egy rémálom, most is nehezen jutok az aljára, kapaszkodok fákba, keresem talpammal a gyökereket, kiálló köveket, de végre lent vagyok. Átgyalogolok a Rakodón, pihentető, vízszintes terepen. Agyam már csak a Nagy-Hideg-hegy turistaházára képes koncentrálni, ott pihenhetek egy kicsit, ihatok valami jobbat, mint eddig.
Visszahívok valakit a sípályáról, nem kellett volna – végül is nekem mindegy merre megy – de azt gondoltam eltévedt. Jobbra fordulunk egy meredek ösvényre, fájó izmaim nehezen visznek előre, botjaim nagyban segítenek, minden lépés fájdalmas erőlködés, de csak megyek tovább nem állok meg, csak megyek, nem gondolok semmire, csak a fentre, aztán még meredekebbre vált, teljesen belassulok, alig emelem a lábam, de nem állok meg, még egy lépés, aztán még egy, és fellépek a murvás útra. Az egyenes terepen merev izmaim alig mozdulnak, kényszerítem őket, aztán egy bokor mögött megjelenik a várva várt hegyi szálló.
Belépek, és mindjárt be is állok a büfénél sorakozó tömegbe, veszek egy kávét, meg két üveg rostos üdítőt. Lepakolok egy asztalnál, és elballagok pecsételni, itt önkiszolgáló módon kell a billogot megszerezni papírunkra. Elpakolom a tanúsítványt és lezuhanok egy székre, néhány pillanatig csak bámulok magam elé, aztán elkezdem lehámozni a bakancsomat, zoknimat, előkaparok egy száraz párat a hátizsákból, de egyenlőre szárítom átizzadt lábamat. Megkavarom a kávémat és lassan szürcsölni kezdem, érzem ahogy életet lehel a testembe, minden kortyát élvezem, aztán magamba döntök egy fél liter rostost is.
Nekiveselkedek, jöhet fel a száraz zokni, majd a bakancs is, hátamra kanyarítom a hátizsákomat és már nyitom is az ajtót. A ház mögötti tűzrakóhelyen már lobognak a lángok a bogrács alatt, de nekem mennem kell, az aszfaltos úton kocogni kezdek, a téli jégtakaró eltűnt, de sok apró zúzalékos kő görög, csikorog, a talpaim alatt, megnehezítve az előrejutást.
Balra keskeny ösvényen folytatódik a gyaloglás, futás, sok helyen záródnak a bokrok, gazok, karcolnak, tépnek, a nap meg csak süt serényen, az ellenfényt szűri fenyvesek kis csoportja, tölgyfa törzsén meg kék sáv jelzi a jó irányt.
Hosszú, nagyon hosszú lejtmenet, kocogva haladok keresztül rajta egészen Kisinóc turistaházáig. Ledobom cuccomat egy padra, lekváros kenyeret, szörpöt fogok és árnyékos helyre telepszek vele, többszöri repeta után folytatom utamat a sárga négyzeten, majd a sárga kereszten. A kálváriánál megállok egy pillanatra, hogy körbenézzek, érdemes, hangulatos a kilátás.
Kóspallagon megállok egy kék kútnál és felmosom magam, jól esik a hideg víz, megtöltöm a palackomat is, ez már elég lesz a végéig. A falu aszfaltján való gyaloglás egyhangú, fárasztó és nagyon meleg. Többször innom kell, hogy kiszáradt számat nedvesség érje. A Kis-Hanta-patak völgyében haladva többször keresztezzük a megáradt folyamot, szinte lehetetlen lenne átkelni, ha nem lenne mindenhová valamilyen segítség rakva, keresztbe fektetett fák, uszadékfa torlaszok, kövek.
Mindenhol sikerült baj nélkül keresztüljutnom, aztán egy apró kis ösvénynél a lábamba akad egy szederinda és megkapaszkodik tüskéivel a cipőmbe, elvesztem az egyensúlyomat, kapálózok, próbálom kitépni a lábfejemet a csapdából, de nem tudom, előre zuhanok, kezemben fényképezőgép, nem teszem előre, nehogy eltörjön, így teljesen egyenesen fejjel előre belefúródok a talajba, ami szerencsémre nagyon puha. Gyorsan felülök és körülnézek nem látta-é valaki az attrakciómat, amikor konstatáltam, hogy senki, kitör rajtam a nevetés, csak ülök ott és nevetek, még soha életemben nem estem el ilyen bénán. Feltápászkodok és folytatom az utamat, nemsokára egy újabb átkeléshez érek, átugrok egy kis szigetre, innen meg egy keskeny fán egyensúlyozva a túloldalra.
Jobbról feltűnik egy horgásztó, mellette csendben gubbasztanak a horgászok, gondolom, odakiáltok, hogy milyen volt a fogás, de nem vagyok benne biztos, hogy értékelnék érdeklődésemet, miután minden halat elijesztek, így csendben tovább állok.
Előttem tornyosul Pusztatorony kimagasló dombocskája, tavaly még meg kellett kerülni, most neki veselkedek, hogy megmásszam, a kis várárokban jobbra fordulva, életveszélyesen ferde, csúszós ösvényen ereszkedek lefelé. Nem túl hosszú séta után visszatérek a patak medréhez, festői sétaút vezet itt, sok ügyességet igénylő átkeléssel. Végül elhagyjuk a medret és egy erdei úton felkapaszkodunk a Szent Gál földjére, ahol evési lehetőséggel egybekötött pecsételő hely található, az ételt nem, a pecsétet azonban kérjük.
Vidáman haladunk régi ismerősömmel, aki nem rég ért utol, beszélgetés közben gyorsan elérjük a Török-mezei turistaházat, de sajnos zárva van, pedig nagyon számítottam rá, mindegy, szerencsére betáraztam még Nagy-Hideg-hegyen egy rostost, azt most előveszem és az utolsó cseppig megiszom. Közben ismerősöm, már messzi jár. Lábaim fáradtak, alig vonszolom magam, mégis jó tempóban haladok, nincs ellentmondás, utolsó energiáimat emésztem éppen.
Meredek lejtőre érek, lassan kocogni kezdek az első lépéseknél úgy érzem ez nem fog menni, de csak kocogok tovább. Padon pihenő turista ugrik fel, kinyit egy dobozos sört és nyújtja felém, komoly traumát okozva, de végül erős vagyok, és köszönettel elutasítom. Viszont ezek után nem válthatok gyaloglásra, így lefutok a völgy aljáig. Innen azonban csak vánszorgok, barátom a belátható út vége felé távolodik komoly tempóban.
Megérkezek a körtvélyesi emelkedőhöz, erre mindig rossz érzéssel gondolok, most is nehezen haladok, igyekszem egyenletesen lassú tempót diktálni, a legrosszabb, amikor a felső napos részre érek, ez mindig befülled, rettenetesen meleg és meredekebb, mint az eleje. Szédelegve érek fel, néhány igen lassú lépést teszek, hagyom magam lélegzethez jutni, izmaimat feltöltődni, de nem állok meg, gyorsan regenerálódok, mint mindig, az aszfaltra érve már minden rendbe. Az erdei út lezárva, így első ízben a betonúton jutok el Köves-mezőig.
Most ismét felfelé haladok, de egész jó iramot diktálok, valószínűleg átestem egy holtponton, csak Hegyes-tető lábánál lassítok, és felveszek egy egyenletes ütemet, fáradt izmaim lassan visznek, a keresztező szekérút előtti meredekebb rész majdnem megállásra bír, az út túloldala szinte leküzdhetetlen akadályként tornyosul előttem. Rálépek a meredek oldalra és vonszolom magamat felfelé, túljutok ezen a kritikus háromméteres szakaszon, itt már lankásabb, nem állok meg, kapaszkodok tovább, kimért léptekkel, talpammal keresem a kiálló köveket, gyökereket, biztos tapadási felületeket, közben értelmetlen, ritmust adó valamit mormolok és erre emelem a lábam, ez ütemezi a mozgásomat és eltereli a figyelmemet. Lassan emelkedik a látóhatár, először csak a kilátó teteje jelenik meg, aztán lassan előbújik az egész építmény.
Fenn vagyok, körülnézek, a panoráma a Duna-kanyarra, a túloldalon pöffeszkedő várral, a folyón úszó, fehér tajtékokat vető hajókkal, a szigetcsúccsal, fenséges, szeretnék hosszasan elidőzni ennél a látványnál, de menni kell. Még meghallgatom néhány madár vidám csivitelését, aztán irány lefelé, futva ereszkedek a nyeregig, itt lassítok, lépésre váltok. A sárga sáv enyhe emelkedése mindennél nagyobb kínkeserv, kiszúrásnak, átverésnek érzem, amikor meg fenn vagyok, rögtön futásra váltok, és majdnem végig futom a hátra lévő távot, csak ahol emelkedik, ott veszem lépésre a dolgot.
Utolérek egy turista társat, és a hátralévő szakaszt együtt tesszük meg, a sárga jelzésről letérve, átmászunk egy töltésszerű földsáncon és a túloldalon lévő szekérútról már látni a kis fehér kápolnát és az emlékművet. Hihetetlen jó érzés ideérni, itt lenni, teljesíteni a túrát, az ember feldobódik, megkönnyebbül, egyfajta győzelmi mámorban ég.
Átvesszük az oklevelet a kitűzőt, kapunk még egy pohár frissítőt, kortyolok belőle, aztán leteszem valamiféle építmény talapzatára, száraz pólót veszek, megiszom az üdítőt és indulok lefelé a lépcsős szerpentinen. Nem kell sietnem, levezetésnek használom az állomásra vezető utat, a kilátás innen is Pazar, a Duna, a távoli hegyek, Zebegény a templommal, lent, a falut átszelő patak.
A vonaton a napközben készített képeket nézegetem, így megelevenednek az emlékek, újra a turistaútvonalakon, hegyeken, völgyeken járok. Lábaimat nem tudom, hogyan helyezzem, mindenképpen fájnak, sajognak, kinézek az ablakon, Visegrád fellegvára suhan a fák felett, a Dunán meg egy uszály cammog komótosan a város felé.

Szerző: Ottorino
TELEKI 50 – 2009.04.04.
Táv: 49,94 km; Szint: 2071 m; Szintidő: 13 ó.
Első Telekimnek nézek elébe, ezért az izgatottság miatt nem volt gond a 2:10-es felkelés. Amit lehetett pénteken előkészítettem, de az ébresztési időpont meghatározásakor figyelembe vettem, hogy éjszakának évadján kicsit lassabban megy a fürdőszobai rutin, a talpam preparálása, a cihelődés, no meg a bő félórás séta a Nyugatiig. Ilyenkor nem jár a BKV, csak a rengeteg részeg. Ahogy közeledek a Körúthoz, úgy nő a dülöngélők száma, a pályaudvar közelébe már söpörni lehet őket. Mivel megvan a jegyem, előre megyek a 13-as vágányhoz. Két leányzó foglalja a helyet a sötét, gyéren lakott vagonban. Az ablakból megpillantjuk Gergőt, aki úszó- és túratársunk. Felgyullad a villany, majd pár perccel a menetrendben feltüntetett 4:42 után elindul a vonat Vác felé, négy főre kiegészült csapatunkkal. Először társalgunk egy kicsit, de a zakatolás elbágyasztja a többieket. Gergőn nem csodálkozom, mert péntek délután indult Veszprémből, és azóta nem aludt. A kaller közvetlenül az átszállás előtt kezeli a jegyeket, legalább nem nekem kell felkeltenem a babákat. Futás az egy kocsiból álló kis piroshoz. A vonaton találkozok Virág Attila kollégámmal, le is ülök vele szembe. Mindenkinek éppen jut hely. Alig tesszük le magunkat, máris felpörög a diesel. Falatozni kezdek, de a függőleges kilengés miatt aggódok, hogy megevett elemózsiám tengeri betegség áldozatául esik. Nem tudom kinyújtani a lábam, de örüljek, hogy nem kell állni az egy óra húsz perc alatt. Drégelyen egy pad és egy budi mellett megáll a „vonat”. Kimondottan csípős a reggel, de süt a nap. Bőven van idő a szöszmötölésre, amíg feláll a nevezési iroda. Eligazítás van az egybegyűlteknek, de a felét nem hallom a nevezők zsibongásától. Még jó, (?) hogy az itiner mellé adnak egy kutyanyelvet, amin a legutóbbi változtatások vannak feltüntetve. Elolvasom. Amit tudok rajta értelmezni, azt megpróbálom megjegyezni.
Attila és Gergő az elsők között elhúz. 7:10-kor mi is megnézzük a vágány másik oldalán, egy korlát kövén az első piros sávunkat, és megindulunk a falu szélén. Átmegyünk egy híd alatt, majd a Schaffer-kutat jelző lakkozott táblánál a vágányon. Beérünk az erdőbe, és mielőtt komolyodni kezdene az emelkedő, elérünk egy kiépített pihenő helyet. Máris akad, aki ezt kihasználva a cipőjét fűzi. Húzós az út fölfelé, és megrökönyödve látom, hogy még nem is értük el a piros L jelzést. Kezdetnek elég brutál, de ahogy olvastam a beszámolókat: „Ne remélj! Lesz még rosszabb.” Az L-en is sikerül felmenni lassan, de megállás nélkül. 1 ellenőrzőpont, Drégelyvár.
Már a várrom tövében elkezdek fotózni, aztán felkapaszkodok a pontőrhöz. Fentről lekapom a feltörekvő Verát, és néhány tájfotó után Suzyt, aki remek színben van:-) Kimegyünk a boltíves kapumaradványon, és remegő lábakkal óvakodunk le a sziklákon a másik oldali pihenőhöz. Keresztez minket a kék sáv. Ez eltévedési pont, ezért jól megjegyeztem más beszámolókból, hogy itt a bal kéket kell választani. A dzsuva- és az erdei traktor elől a peremre ugrálunk, nehezen enged tovább a rekettyés. Gőzerővel folyik a fakitermelés. A Kővágó-hegy oldalában már árnyas, lábnak kellemes talajú sétaút vezet, néhol kisebb tócsák, átfolyások. Kiérünk egy irtásra, ahol frissen fűrészelt, egészséges fákból álló rakások várakoznak elszállításra. Futó hagy el, majd ötven méter után visszafordul, hogy rossz az irány, mert a kék háromszögön kellene menni. Már egy hete a TV reklámok alatt a Teleki útvonalát elemzem túrabeszámolók alapján, térképpel a kezemben, de kék háromszög jelzést se, közel se távol nem láttam. Mégis elbizonytalanodok, és előveszem az itinert. Az megerősít, hogy Pénzásásig kék sáv, csont nélkül. Közben a tag visszafutott, és látom, hogy a lányok kis barikaként mennek utána. Füttyentek és intek, hogy nemodabuda. Úgy látszik a Sporting Life meggondolta magát, mert még egyszer elfut mellettem. Szerencsésen leérkezünk Pénzásásra, ahol egy majdnem tavacska mellett, egy farakásnál szerelvényt igazítunk, és kortyolunk néhányat az emelkedő előtt. Négyzetre emeljük a kék sávot, magunkat pedig fölfele az egyre meredekebb műútra. Balra figyelek, nézem a kopott jelzéseket, és egyszer csak balra, egy kis benőtt ösvény melletti egyik fán látom a kék négyszöget. Fölvágunk az ösvényre, és még meredekebben emelkedünk. Alig érünk az erdő sűrűjébe, máris kibukkanunk egy szélesebb útra, amit az itiner feltárónak aposztrofál. Jól járható, még beszélgetésre is futja a szuflából. Alant látszik a műút, amiről felhozott minket az ösvény, és ami egy – az ágak közül alig kivehető – házhoz vezet. Utunkat hatalmas, szürke szálfák szegélyezik; Wenckheimék aztán tudták, hogy hová kell vadászházat építtetni. Egy kereszteződésnél elnézünk balra a csillagvágási kőbánya felé, de tovább lejtőzünk déli irányba. A megerősítő kék négyzet 50 m múlva látható egy messzebbről takarásban levő fán. Jóval lejjebb két fiú napozik az út szélén egy turistajelzésekkel díszített, kiszáradt fával átellenben; ők a pontőrök. 2 ellenőrzőpont, Csánki-kert.
Jobbra fel átváltunk a sárga sávra. Vera lemaradt jól takaró rejtekhely keresése miatt. Cserjésben emelkedünk egy gerincig. Verőfényes napsütésben haladunk az erdőig, ahol balkéz felől nagy, mohás sziklák és szálfák szűrik a napfényt. Valamelyik kő ezek közül a Bugyihó. Szép, kellemes hely. Elfut mellettem egy hölgy, köszönünk, majd meglátom a balról, derékszögben feljövő piros sávot, amin le kéne ereszkednünk. A nő fut tovább a pirossal kiegészült sárgán. Kiabálok neki, hogy le a piroson, mire megáll, és egy már ott álló, másik nővel nézegetik az itinert. Mutogatnak valamit, és tovább futnak a rossz irányba. Ma meggyűlt a bajom a futókkal, ráadásul most hagyom magam megdumálni. Megerősít a tévhitemben, hogy közben utolér Vera, és egy hozzá csapódó, alkalmi beszélgetőtárs, aki a leghatározottabban megy tovább a piros-sárgán. Úgy nyolc perc múlva belém hasít, hogy csak mi megyünk erre, se elöl, se hátul senki. Na ebből elég! Fordulj! A visszaúton látom, mekkorát kolbászoltunk el. Nem látok a pipától, magamra vagyok mérges, hogy hagytam magam rábeszélni a hülyeségre. (Otthon megnéztem a térképet: A sárga Királyháza fölött visz a hegyekben nyugatra, Kemence felé kb. 10 km-t, úgy, hogy le se lehet ereszkedni; az ellenpiros meg északra indulva visszavisz Drégelyre. Hehe.) Remélem a két nő még mindig ott cirkulál valahol a Börzsönyben. Nehéz az út lefelé a piroson. Köves, sáros, meredek, és amikor kényelmesen járhatóvá válik, az erdő szélén, patak partján ott a 3 ellenőrzőpont, Királyháza.
Patakon innen megkapjuk a bélyegzést, és ehetünk egy Twixet, patakon túl meg ihatunk teát. Szomjasak vagyunk, és a Mána még előttünk, ezért bőven fogyasztunk a teából. Barna hullámpapír-nyíl – rajta Teleki bélyegzővel – mutatja az irányt vissza a pirosra. Egy derűs családfő kérdezi, hogy hova lesz a kirándulás, és csodálkozik, hogy akiket eddig megkérdezett azok mind Zebegénybe mentek. Amikor feloldjuk a rejtélyt, kislánya egy baromi nagy, sárga-fekete gőtével dicsekszik, amit a patakban fogott. Egy másodperc alatt megszületik a mű: „Kislány Goethével”. Tovasietünk egészen addig, amíg megkezdődik a Rakottyás-patakon való ide-oda ugrálás, faágakon való egyensúlyozás. Az utolsó átmászás után megpillantom a piros sávot balra fent, egy meredek emelkedésű ösvény mellett álló fán. Sokat hallottam emlegetni a Mánát, olvastam is róla beszámolókat, így nem ijedek meg, hanem nekivágok, hiszen ezért (is) jöttem. Saját tempóban megyek, egyenletesen lélegzek. Lentről házikónak látszik a Tóth Valaki fából készült emlékművének a teteje. Közelről már látom, hogy közepébe egy feltartott fejű madár van faragva. Nincs erőm lefényképezni, tovább megyünk. (Vera még tartja az iramot.) Nagyon pici sík terep következik, de utána megint hosszú, lassú, nyelvlógatós emelkedő. Elvesztem az időérzékem, nem tudom mennyit jöttünk már fölfele. Egy társaságot érünk utol, sok nagyobbacska gyerekkel. Az egyik asszony bíztatja őket, hogy ez az emelkedő az utolsó, és már fent is vagyunk. Igen meredek, de örülök, hogy utolsó. Hátra fordulok, hogy bíztassam Verát, de már nem látom. Lassan feljutok az emelkedőn. Egy keskeny ösvény fut a gerincen, lent a Rózsás-patak csörgedez. (Elég hangosan.) Ez már a Nagy-Mána – gondolom – de rövid szintbeli haladás után érzékelem, hogy igen durva, nagy amplitúdójú hullámvasutazás következik. Tűzi a nap az arcomat, fejemet. Pillanatnyilag úgy érzem, hogy lángolok. A hullámzás még hosszú, hosszú ideig tart a gerinc mentén. Kis hófoltot látok, közepében mini hóemberrel. Sziporkázik rajta a napfény, nem akarok hinni a szememnek. Balra már kilátszik a Csóvi kéménye, de hosszú az út még odáig. De ismerős az a hátizsákra terített kockás ing. „Mi az Gergő, az anyósodat is felcipelted a hátizsákban?” Nincs ereje nevetni vagy bosszankodni, mert már megint rugaszkodunk felfelé. A sarkon áll egy erdészféle ember. Igeeeen, ez a 4 ellenőrzőpont, Magosfa nyerge.
Becsatlakozik a zöld sáv is, és a két jelzés piros fehér zöldnek látszik. (Igaz, hogy alul van egy fölösleges fehér.) Hirtelen túl sok lesz a hó, most már nem is olyan vicces, mert csúszkálok rajta, akaratom ellenére. Már egész közel ez a randa kémény, de most nagyon tudok neki örülni. Leülök a faasztalok egyikéhez, Gergő felmászik a kéményben. Dél elmúlt, ezért megkezdem szenyóból és kólából álló, csóványosi ebédemet. Egy KitKatot is elkezdek rágcsálni, amikor „befut” Vera. – Mi van, már a desszertnél tartasz? – Igen, úgyhogy ha enni akarsz, és azt akarod, hogy megvárjalak; húzzá’ bele. – Közben lejön Gergő, és indulásra befut Suzy is. Verával előre megyünk a kék-piroson, mert a térdem miatt lefelé csak óvatosan tudok (merek) menni, és lejtőn mi tagadás Verocska sem egy némber one. Megint ez a hó. Sose szerettem a havat igazán, most meg egyenesen belehuhognék. Elég a csúszkálásból, de most meg ennél a sziklánál jobbra, le kell menni a semmibe. Térdem recsegve köszön meg minden lépést. Ahogy közeledünk a fakereszthez, (Rakodó) úgy enyhül a lejtő. A kereszttől pedig ismét emelkedni kezd. Lassan, egyenletesen felkapaszkodunk a Nagy-Hideg-hegyre. (5. ellenőrzőpont)
Eléggé kivagyok és ég az arcom, de hosszabb emelkedőre emlékeztem a tavaly előtti LOKOMOTIV 424-ről. Bemegyünk az ebédlőbe az önkiszolgáló pecséthez. Stemplizünk, majd Vera bemegy a biliző kislányos ajtón, én meg a fiúcskáson. Jó hideg víz folyik a mosdó csapjából. (A fejemhez képest pláne hideg.) Megtöltöm két félliteres flakonomat, majd bő vízzel lemosom az arcom, nyakam. A sós levet az arcomon hűsítő friss érzés váltja fel. Kint a napon fél perc alatt leszáradok. Megjön Gergő, Suzy sehol. Ketten továbbállunk a turistaház terasza alatt vezető kék sávon. Jólesik az enyhe hullámzással tarkított lejtmenet az erdőben. Utolér egy fiatalember és kérdezi, hogy az 50 van e betervezve. Vera válaszol: – Mi az, hogy betervezve? – Igen, ez jó válasz. – Hagyom helyben a spontán reflektálást. Az ifjú csokit kínál, Vera elfogad egy kockát. Kiérünk az erdőből, és megkezdődik egy hosszú, délnek tartó, guruló köves lejtős út. Jól meg kell nézni, hová lép az ember, és a lejtőt sem lehet gyorsabb haladásra használni, sőt majdnem végig fékezésre fecsérlődik az energia. A Barna Ferenc emlékműnél már mind a kettőnknek tele van az, amije van. Nagyon messze és nagyon mélyen cseréptetős házak látszanak. Nem valami bíztató. Sokára, de előtűnik a jól ismert patak az árnyas pihenővel. A padoknál csoportos zokni húzogatás és lábápolás folyik. Már csak pár lépés, és itt vagyunk a parkolónál meg a hozzá tartozó turistaháznál. 6 ellenőrzőpont, Kisinóci turistaház.
Parizeres és lekváros kenyér a választék, én mindkettőből eszek. A limonádé nagyon szappan ízű, de abból is leerőltetek két mini pohárral. Már evés közben figyelem, hogy merre indul az, aki itt már végzett. Befut Gergő; Suzy meg innen a parkolóból telefonál, hogy jön. Jó! Felvesz egy lekváros kenyeret, és leül. Szorít az idő, és az utolsó falatokat már a nógatásom közepette nyeli le. Ettől kissé ingerült lesz. Végre elindulhatunk a sárga kockán. Alig megyünk valamicskét a jelzésen, amikor átveszi az irányítást a távolból fán lógó kotonnak látszó szalagozás. Meg is nézem közelről; TELEKI 50, 20 van rányomtatva (mégse koton). Megint utunkba került egy patak, amin át kell ügyeskedni magunkat. A medertől elemelkedünk, és innen már sárga kereszteket is lehet látni a fákon. Össze-vissza kanyargunk, míg egy szélesebb útról alig észrevehető, keskeny ösvényen balra kanyarodik el a sárga plusz. A kotonok is segítenek, nehogy lemenjünk a faluba a Kálvária érintése nélkül. Pár tíz méter, és itt a dombtető a három feszülettel. Kár, hogy nincs itt egy fel nem tüntetett ellenőrzőpont, mert így a kispistázók Kisinóctól Kóspallagig, a kék sávon hatalmas utat spórolhatnak meg. Lefelé menve a stációk mentén elérjük a falu szélét. Egy tulaj égeti a száraz füvet a kerítése mentén. Lapáttal csapkodja a tüzet, de a kerítés zöld szigetelése már füstöl. Marha büdös. Lent, a faluban keressük a kék sávot és egy működő nyomós kutat. A kék már megvan, de a kutak közül csak a harmadik működik. Felfrissítjük magunkat és vízkészleteinket, aztán tovább megyünk egy infó táblától enyhén balra a piros-sárga sávon. Eljutunk a Kis-Hanta-patakhoz, aminek a környéke is sáros, pocsolyás. Többször át kell kelni a patakon, alig vagy egyáltalán nem találjuk a javasolt átkelési pontot jelző szalagozást. Az átkelőhelyek keresése és maguk az átkelések zabálják az időt. Legtöbbünknek sikerül beázás nélkül megúszni. Vera egyik nadrágszára bokáig sáros, egy helyütt belecsúszott a patak iszapjába. Balra leválik rólunk a sárga, és elérünk a Boglya-kő lábához, ahol némi tanakodás után jobbra fordulunk. Egy távolabbi fán meg is látjuk a piros sávot. Még ugrálunk a patakon, mielőtt elérjük a Toronyalja-tavat. Nem elég nagy a tó a békáknak, mert itt hemzsegnek a keréknyombeli pocsolyákban. Egy jobb kanyarral megérkezünk a Pusztatorony elé. A piros L felvisz a kúpra, a Biber vár romjához, de az egy másik teljesítménytúra ellenőrzőpontja. A piros sávunk, azonban a kúp jobb oldalán halad, majd egy nyeregből visz le az országútra. Én is erre akarok menni, de a többiek az itinerre hivatkozva rögtön balra kimennének az útra. Ezen vitatkozunk, de ők többen vannak, és erősíti őket az, hogy néhány túratársunk hátát látjuk, amint az országút felé mennek. A műúton, a beláthatatlan kanyarba érkező autók hirtelen kormánymozdulatokra kényszerülnek. Amikor a szalagkorláton meglátom a piros sávot, ami a Pusztatoronyt megkerülve jön ki hozzánk, már biztosra veszem, hogy nem lett volna szabad letérni a jelzésről. Hű de mérges vagyok. (Otthon aztán az itiner mellé adott kis slejfnin olvashattam, hogy nekem volt igazam, de akkor nem jutott eszébe senkinek, hogy ezt csíkot kéne elolvasni.) Élesen balra kanyarodunk le a műútról, és a változatosság kedvéért megint patakot ugrálunk, ezúttal a Korompa-patakot. Enyhítő körülmény, hogy ez talán nem olyan széles, mint az eddigiek. Amikor mindenki kellően kiugrálta magát, a piros balra elválik a pataktól, és felvisz a
Szent Gál-földre, a 7. ellenőrzőponthoz.
Egy kiszáradt fán piros és zöld jelzés, alatta pontőr hölgyek. Ide már nem jutott bélyegző, szignálják az itinert. Suzy kimerült az ugrálásban, ennie kell, leül. Kérdésemre, hogy nem tudna e menet közben enni, – mint ahogy erre számtalan példa volt eddig – berág, és továbbküld minket. – Ha baj van, lekísérlek – mondom, de erre egyenesen elzavar. Fásultan megyünk tovább, élen Gergővel. Egyszer csak megkérdi, hogy láttunk e valamilyen jelzést. – Vazze, te mész elöl, és minket kérdezel? – A jelzetlen úton folytatjuk, és kibukkanunk egy műútra, ahol Vera előveszi a térképét. Kiderül, hogy már az ellenőrzőpontnál a műútra kellett volna letérni, és valahol a piros-zöld bevisz az erdőbe. Szerencsére egy fán zöld négyzet jel van, ami kevés nagypista árán egy másik ponton visz be az erdőbe a piros-zöldhöz, amin eljuthatunk a Törökmezőre. Szerencsére hamar visszatalálunk az útvonalunkra, és megérkezünk a törökmezői turistaházhoz. Sok gyerek játszik a mellette levő réten és játszótéren. Meg sem állunk, hanem átváltunk a kék sávra. Innen a múlt heti JULIANUS 50 túrát csináljuk ellenkező irányban. Viszonylag szintben haladunk, s ez alkalmat ad arra, hogy magunkhoz térjünk. Segít ebben az is, hogy már nem tűz a nap, és frissebb a levegő. Hát persze; egy ember áll a kereszteződésben és cigarettázik. Amikor elmegyünk mellette, berúgja a motorját és elhúz, iszonyú benzingőzt hagyva maga után. Később utolérjük, amint ismét rugdalja a motorját, de hasztalan. Itt van a lebontott átmászó, ami egy meredek emelkedő kezdetét jelzi. Elkezdek araszolni fölfelé a Körtvélyes oldalában, a többiek kissé elmaradoznak. Már majdnem kifújok, mire elérkezek a második lebontott átmászóhoz, ami viszont az emelkedő végét jelzi. Alibiből csinálok egy visszatekintő felvételt, addig is pihenek. A többiek nem jönnek, ezért tovább megyek. Kiérek a Köves-mező felé vezető műútra, és látom, hogy a reggeli eligazítás szerint a turistaút tényleg járhatatlan a fakitermelés miatt. Utolér Vera a túrán szerzett beszélgetőtársával, aztán befut Suzy telefonja, hogy feladja a teljesítést, és lemegy Kövesmezőnél, a kék pluszon. Próbálom meggyőzni arról, hogy már nincs sok hátra a kilométerekből, de hajthatatlan, és mondja, hogy jelezzem a feladást a rendezőség felé. Komolynak tűnik, ezért nem forszírozom tovább. A többiek is sajnálkoznak. Elérkezünk a kövesmezői kis réthez, ahol jobbra betérünk az erdőbe. Zsigereinkben érezzük a Hegyes-tető közeledtét. Közbe felhív Tom, aki sajna nem tudott eljönni, és érdeklődik, hogy merre járunk. Most döbbenek rá, hogy már csak két óra van a szintidőből. A sok kis vacakolás, egymás bevárása, átkelőhely-keresés, kétszeri kicsi eltévedés összeadódik, és a szintidőből való kifutással fenyeget. Jobban belehúznék, de nem megy. Kétszer keresztezzük a murvás utat, és már itt is a Világos-tér, ahol beadunk magunknak egy-egy energiaitalt, hogy bírjuk az emelkedőt. Itt feketéllik előttünk a FELADAT. Nekikezdünk. Vidám csoportok és egyének rongyolnak lefelé. Összeszedem magam, és abból próbálok erőt meríteni, hogy nemsokára én is lefelé megyek, és a szembejövők elcsigázott arcát bámulom. A szívem már nem is ver, hanem fibrillál, de ha bele döglök sem állok meg a 8 ellenőrzőpontig, a Hegyes-tetőig.
Magamban kicserélem a Hegyes-tető nevében szereplő magánhangzók egy részét, és egy nedves, a fejbőrön élősködő rovarhoz jutok. Az asztalnál egy kicsi lány ül és pecsétel. Megköszönöm, és azonnal sarkon fordulok, indulok lefelé. Harminc méter múlva jönnek Veráék, kérdik, hogy nem várom e meg őket. – Mire leérek, úgyis utolértek. – Lent áttérni a sárga sávra, és irány megint a Világos-tér. A tér után balra, visszafelé kanyarodva, hegyesszögbe megy be a sárga az erdőbe. Ezt a szöget bizony levágom, így nyerek vagy húsz métert. Alig követtem el tettem, máris felhangzik a „kispistaaaa” kiáltás. Hálni jár belém a lélek, de Vera igazságosztását egy fuldokló röhögéssel jutalmazom. Nagyot tévedek, amikor azt hiszem, hogy innen már „csak” lefelé kell menni. Szerintem szép alattomban még egyszer fel kell hágni kb. a Hegyes-tető magasságába, és csak onnan kezdődik a hol meredek, hol lankásabb lejtő. Már lehet hallani a kutyák ugatását, de ez csalóka. Sokáig szlalomozunk még, amikor kiérünk egy panorámás helyre, ahol kockáztatva az időveszteséget, fotót csinálok a Dunakanyarról naplementével. Egy pillanat és már el is tűik a fátyolfelhők között a tűzgolyó. Erősen alkonyodik, de még látni a talajegyenetlenségeket, nem kell lámpa. Itt van megint egy kritikus elágazás. Az előttünk haladó spori erősködik, hogy az itiner szerint a kék kereszten kell lemenni, de én a reggeli eligazításon hallottam, hogy a sárga háromszögön kell folytatni. Sőt, ebbéli hitemben megerősítenek a fán lógó kotonok, amelyek a sárga háromszög irányába terelnek. A mai nap a félrevezetési kísérletek napja. Emberünk elindul a kék kereszten, de mire a Trianoni Emlékmű tövébe érünk, már ott van a sarkunkban. Belépünk az alacsony kerítésen, amikor a telefon órája 19:40-et mutat, majdnem teljesen sötét van. Harminc perccel a szintidő lejárta előtt értünk be. Átvesszük a túrák végén szokásos relikviákat, közben megjön Gergő is, de már csak egy pohár víz legurítására van idő, mert 20:10-kor indul a vonat. Szépen besötétedett, fentről látjuk Zebegény fényeit. Leindulunk a bazaltköves járdán, jó belekapaszkodni a hűvös korlátba. Alant egy kiskocsma hangulatos teraszán a fürgébb túrázók fogyasztják jól megérdemelt italaikat. A vasúti pénztárhoz sietünk. Még nem csuktam össze a botomat, a sorban állva rátámaszkodok, hogy ne csukoljak össze én. A pénztáros egyáltalán nem sieti el, szerencsére a vonat sem. Még van idő, hogy meglazítsam a cipőfűzőket. Vera nézegeti a kitűzőt, se kilométer-, se évszám nincs rajta. Kár! A vonaton kényelmesen elterülünk. Elfogyasztom utolsó szendvicsemet, megiszom maradék vizemet, de a csokimat már meghagyom; valaki levette a cipőjét…
Ottorino.

    Szerző: Pap Gábor
    Teleki50
    6:37-es vonattal utaztam Drégelypalánkra. Leszálláskor a népek gyorsan megrohamozták az asztalokat, én a tavalyi taktikámat követve kényelmesen öltözködtem, melegítettem. Meleget ígértek, de nem tudtam mennyire, minden esetre a vékonyabbik hosszú futónadrágomat és egy vékony hosszú ujjú felsőt vettem föl.
    9-kor egy 30-on futó sráccal együtt vágtam neki a távnak. Egészen a Schaffer kútig mentünk együtt, ahol látva, hogy én emelkedőn is futok, gyorsan lemaradt. Jól ment minden, bár izzadtam mint a ló, 25 perc alatt a várban voltam. A kilátás mint mindig gyönyörű.
    A vár után gyorsan benyomtam egy csokit energiapótlásul, megelőzendő a későbbi összeomlást. Pénzásásig hullámvasút jó jelzettséggel, helyenként sárral. Több helyütt hóvirág és Odvas Keltike mezők virítanak kellemes illat, és madárcsicsergés tölti be a levegőt, teljes a nyugalom és a harmónia.
    Csánki kert felé feltűnik a Magas-Börzsöny is, idelátszik 1-2 hófolt. Megy a szekér, idáig 9 felett van kicsivel az átlagom, de most jön a java.
    Királyházánál a pont beköltözött az erdőbe. Gyorsan fölmarkolok egy csokit, bedobok 1-2 pohár teát és megyek tovább. A Rakottyás-patak igen meg van áradva, nem sok lehetőség van az átkelésre, egy alkalommal sikerült jól bele is lépni, ez után meg már mindegy alapon átgázoltam. Hideg volt a víz, de valószínűleg hűtésileg jót tett.
    Kemény volt a Nagy-Mána kaptatója, nem emlékeztem rá, hogy ilyen hosszú. Fönn a bércen is hallani lehetett a megáradt patak zúgását.
    Magosfai nyereg előtt jelentek meg az első hófoltok. Nagy-Hideg Hegyik volt belőlük rendesen, némileg akadályozva a futást. Csóványoson értem utol Vadmalacot és Jaatot. Tavalyhoz képest teljesen jól éreztem magam, semmi jele nem volt a készülődő hanyatlásnak. NHH-n pecsét és irány az Inóci vágás. Úgy emlékeztem, hogy hamarabb elérjük a hosszú egyenes szakaszt, nem mintha vártam volna, a lejtő gyenge oldalam, nem merem elengedni magam.
    Minden esetre ezen is túlestem, és kb. 3:20-as idővel már a ponton ettem a parizeres kenyeret. Sajnos só nem volt, én meg nem hoztam magammal. A limonádé nekem nagyon ízlett így nem túlcukrozva.
    A Kálvária felé vezető sárga négyzet és kereszten tavaly az itinerrel nem volt gond eltájékozódni, most viszont elő sem kellett vennem, mer nagyon jól ki volt szalagozva. Beérve a faluba éreztem először igazán, hogy ma jól befűtöttek odafönn. Kezdett lötyögni a hasam, a víz nem szívódott föl. A táskámban lévő izós lét már utálta a gyomrom, langyos is volt. Sikerül benézni a falu végi jelzés amivel semmit sem rövidítettem, csak a szomszéd utcán értem ki a faluból. Ami kutat találtam, azon nem volt nyomófej. Helyiek felajánlották, hogy adnak, de én megköszönve visszautasítottam azzal, hogy Szent-Gál-földnél lesz frissítő, addig meg a hátamon lévővel elleszek. Na ez hiba volt.
    A Kis-Hanta patak mentén találkoztam Jakus Béláékkal, akikkel Hegyes-tető aljáig együtt mentem. Ismét trükközni kellett 1-2 patakátkelésnél, de nem volt nagy kaland, jól jöttek a hidak.
    Pusztatoronynál új a piros felfestése, most már fölmegy a várba. Jó sok kiránduló jött szembe.
    Az aszfaltos út keresztezése után visszatértünk a patakvölgybe. Szemeim előtt már csak egy jól agyonsózott kenyér, és egy köbméter víz elfogyasztása lebegett.
    A ponton kenyér volt, só sajnos nem, és víz sem. A pontőrök megkínáltak sajátból, de nem fogadtam el, mert én 2km múlva Törökmezőn tölthetek, ők meg itt lesznek a napon még hosszú ideig. Elég nehezen ment le a kenyér, és harcolni kellett, hogy lent is maradjon. Törökmezőn zárva a büfé, a helyiektől kértünk vizet. Fél liter úgy tűnt el, mint a villám. Föltűrtem a nadrágom szárát és a póló, ujját, így átmenetileg jobban lettem. A hegyes tető aljáig laza kocogás, kivéve az elbontott vadkerítésnél lévő emelkedőt, mert ott sétáltunk. Az aszfalt előtt Béla ellépett, találkozom László Szilvivel. Már nagyon gyengének érzem magam. Úgy kell magamra parancsolni, hogy ne álljak meg a kilátóig. Fönt üldögéltem 5-10 percet, hogy lenyugodjon a gyomorom, addig próbáltam gyönyörködni a tájban. Érdekes, hogy a Börzsöny déli végén mennyivel előbbre jár a természet, mint az északon.
    Szilvi visszaelőz, én is összeszedem magam és utána indulok, de a célig már nem érem utol. A sárga sáv és háromszög jól jelzett, és zömmel lejt. Nyáriasan meleg a levegő errefelé, nem erőltetem a dolgot, 6:10-el érem el a célt. Keményen megszenvedtem az utolsó 15 kilit, ami egyértelműen a sóhiány számlájára írható. Persze a hosszú ruha sem volt a legjobb választás, nem számítottam ilyen melegre. A só pótlás kérdésével kezdenem kell valamit, mert így a nyáron sok szenvedés vár rám.
    Köszönöm a túrát a szervezőknek, nagyon jó volt!

    Szerző: csiba
    Teleki 50
    Idén már zsinórban 3* vágtam neki ennek a túrának, bár eddig mindig belecsúszott valami hiba, és sajnos idén is. 2007-ben a sötét miatt tévesztettük el a S jelzést a végén, tavaly útvonalleírás hiányában elkavartunk a P jelzésen Pusztatorony után, és idén is kifogott rajtam ez a P jelzés… :S
    (Egyébként meg hatalmas kalap sz@r a MÁV-nak. 80km-es utat sikerül 2 óra alatt legyűrnie a vonatnak, úgy, hogy ebből az első 35km-t kb 35 perc alatt megteszi. Lehet, Vácról gyalog hamarabb le lehetne érni Drégelypalánkra. Szerencsére ez nem befolyásolta a csodás túrát.)
    Szóval harmadszori nekivágás, célom, hogy max 8 óra alatt beérjek a célba, ami össze is jött . Gyorsulok évről – évre ezen a túrám, talán még pár év, és hamarabb a célban leszek mint, hogy elindultam volna  Az időjárásra nem lehetett panasz, sőt még talán olykor túl meleg is volt. Bár reggel el kell még a polár, ami a rajtban le is kerül, és rendezők által utazik a célba.
    Vonattal szépen kizötykölődök a rajtba, közben egy – két ismerős arccal összefutok. Szép lassan, de végre valahára bedöcög a vonat Drégelypalánkra 9 után nem sokkal. Szép kis csapat száll le, sor is jó nagy lesz. Addig, míg egy picit elfogynak az emberek befáslizom a térdem, majd ezután megyek nevezni, ami már igen gyorsan megy. Rajtidő 9:20. Beállok egy futó mögé, akivel egészen a Drégely várig bírom az iramot. Kicsit azért tartottam tőle, hogy túl gyors lesz, és majd a végén megbosszulja magát, de szerencsére nem így lett. Shaffer – kútnál megtöltöm a kulacsom, majd tempós gyaloglás fölfelé. 9:50-kor megkapom a pecsétemet, és robogok is lefelé. A futó srác, akit árnyékként követtem itt végleg elnyúlik tőlem. Inkább maradok a saját tempómban, nem akarom széthajtani magam az elején. Pénzásásig kellemes a terep, a nap is egyre jobban süt, és egyre több embert érek utol. Fölfelé az aszfalton lehagy egy futó, és egyben ő a legutolsó ember, aki lehagy. K négyzeten egy balos emelkedővel újra földúton járunk, majd hamarosan egy szélesebb erdészeti úton megyünk egészen Csánki – kertig. A pontőrök kérdezik tőlem, hogy vannak e még utánam, de el kell, hogy szomorítsam őket, mert legalább még 50 ember tuti mögöttem volt. Fölfelé az S jelzés kellemesen megy, néhol igen tömény állati illat csapja meg az orrom, de állat sehol. Bugyihó mellett elsuhanok, majd Királyházáig lekocogok. Igen fiatal pontőrtől kapom meg a pecsétemet és mellé csokit is, majd egy egész friss hídon átkelve teával is frissítek. Nagyon tetszettek ezek a hidak, később még a P jelzésen is találkozhattunk eggyel, de ez különös képen jóra sikeredett.
    Kajálok itt útközben, rá kell hangolódni a következő komoly emelkedőre. Királyháza után nem sokkal összefutok az egyik rendezővel, Zolival, akitől érdeklődöm, hogy a Tűzköves – forrás mennyire van megközelíthető állapotban, de szerinte képtelenség száraz lábbal átkelni a patakon. Így a patakból merítek vizet, ami ugyan olyan jó volt. Hamarosan elérkezem a durva emelkedő aljára, bár előtte még a patak átkeléssel kicsit megszenvedek, de szerencsére száraz lábbal megúszom. Fölfelé most egész jól megy, bár már néha érzem, hogy gyors volt az eleje. Nagy – Mánáról, mint mindig, csodálatos a kilátás, jó páran pihennek is fent. Egy idő után az első hófoltok is megjelennek, majd feltűnik a távolban egy kis zászló, ami jelzi Magosfát. Fent a szokásos magosfai pontőrtől megkapom a pecsétemet, közben egy újabb ismerős arccal összefutok, akivel még a Rockin mentünk együtt egy rövid ideig. Csóványos felé véve az irányt egyre vastagodnak és egyre sűrűbbek lesznek a hófoltok. Pár perc és már a kilátó mellett vagyok, itt most nekünk nem jár pecsét, így robogok tovább. Nagy – Hideg – hegyre kicsit elcsoffadva érkezek már, így itt beiktatok egy 10 perces pihenőt. Sikeresen helyrerázódom, és így a lefelé vezető utat futva teszem meg a Kisinóci th-ig. Lent igen komoly frissítő pont vár, ahol szintén elidőzök egy keveset, majd fojtatom tovább utamat az igen csak kopott S négyzet majd S + jelzésen. Szerencsére a szalagozás tökéletes volt, így eltévedni képtelenség. Kálváriáról a kilátás nagyszerű, lefelé kocogok a faluba, bár már igen csak érzem a jobb lábamon a sípcsontom előtti izmot. Nem tudom, mitől lehet, de az utóbbi túrákon szinte mindig ott fáj, amitől szinte képtelen vagyok futni.
    Kóspallagon már keresem a működő kutakat, mert ott fent nagyon befűtöttek, és a citromos frissítőre is megszomjaztam. Közben két kisgyerek szólít le az út széléről, hogy nem kérek e limonádét és süteményt. Visszautasítom őket, biztos meg is haragudtak rám emiatt :), de nekem most tiszta víz kell. Szerencsére van is egy működű kút már látótávolságban, amiben kb megfürdök. Innentől már megint csak gyalogolni tudok, annyira fáj a jobb lábszáram elől, hogy nem megy a futás. Kis – Hanta – patak egyszer az átkelésnél majdnem megviccel, de szerencsére nem én megyek elől, és így már tudom, hogy mire nem szabad lépnem. Későbbi átkelések már sokkal könnyebben mennek. Majd jön a horgásztó, és a kavarás… rosszhiszeműen azt is mondhatnánk, hogy kispistázás. Előveszem az itinert, mert ezen a P jelzésen kicsit bizonytalan vagyok. Azt olvasom a leírásban, hogy Pusztatorony vulkáni kúpját balról megkerüljük, hát én meg is kerültem. Itthon veszem észre csak a kis kapott kiegészítőn, hogy nem kellett volna megkerülni…Sajnos ez van, így már nem is annyira fényes az érem, de legalább nem szándékosan hagytam ki a vulkáni kúpot, és talán távolságban sem rövidítettem, csak szintben pár 10 métert. Tanulság: legközelebb még ismert terepen is el kell olvasni minden kapott információt.
    Aszfalt úton átérve most megvan az éles bal kanyar még az emelkedő előtt, tavaly leírás hiányában felmentünk rajta. Nemsokára újabb patakátkelések jönnek, ami igen csak könnyen megy az előző nap megépített híd segítségével. Kiérve Szent Gál – földre locsolom rendesen a fejemre a vizet, mert kezdek felforrni. A ponton kapunk egy újabb pecsétet, vagyis aláírást, és mellé ennivalót is. Innen már Törökmező illatát hozza a szél, de előtte teszek egy kitérőt a források felé. Majd visszatérve a helyes útra folytatom tovább. Törökmező után 1-2 km-rel a lejtős részen lefelé kocogva két út szélén álló ember sörrel kínál. Meglepődök rendesen, bár ők nem is ezen a túrán voltak. Érdeklődnek, hogy mi van erre, mert már jó pár futó ember elhaladt mellettük. Kicsit beszélünk, majd megyek tovább. 16 óra körül van, mire elérek a létramászós részhez, ahol már nem kell mászni. A fölfelék már igen szenvedősen mennek, de végre a csúcsán vagyok. A túra előtti napon kapott infó alapján Köves – mezőig az aszfalton haladok, ami meglepően jól esik. Világos – térig még viszonylag enyhe az emelkedő, az S jel hívogat, de még előtte mászni kell. Ha mászni kell, akkor meg mászni kell. Szenvedek megint rendesen, jönnek is már egy páran szemből, de végre a kilátónál vagyok. Ismerős pontőrtől jár a pecsét, és a lapjuk szerint 41. vagyok. Kicsit beszélünk, majd megpróbálok kocogást imitálva lejutni az S elágazásáig. Innen még egy kis emelkedő után már tényleg csak gurulni kell lefelé. Érdekes mozgáskoordinációval megyek, mikor elkezdek futni, de magasról teszek rá. Jó pár embert még lehagyok, majd kis idő múlva feltűnik a távolban a Kálvária és a Trianon Emlékhely. Ott a cél is, néhányan körülötte fekszenek a fűben. 17:20 kerül érkezéshez, ami kerek 8 óra menetidő. Megkapom a gyönyörű oklevelet és a kitűzőt is. Ami különösen tetszik, hogy mindig más kitűzőt kaptunk az elmúl 3 évben, amióta én erre a túrára járok, és most az oklevél is új lett. Részben boldog vagyok, mert „sikerült”, amit elterveztem. No meg szomorú is, mert porszem csúszott a gépezetbe Pusztatoronynál.
    Összességében egy nagyon szuper túra volt. Jelzőket nem is mondanék rá, csak annyit, hogy igazi Börzsönyi Akciócsoportos rendezést kaptunk.
    Gratulálok mindenkinek!

    Szerző: Summer Comfort
    Teleki 50
    Anno ez volt az első ötvenes ttúrám. Óriási katarzissal értem be a lenyugvó nap erej fényében. Nem csak emiatt maradt kedves számomra, hanem a szépsége és a profi szervezése, a rendezők készségessége miatt is! A T100-ra felkészülésnek szántam most sportszakmailag, illetve felmérőnek a Mátrabércre. Az előző ttúrám, a Bia25 „jól” sikerült, megerőltetés nélkül. Lássuk, a duplatáv mit vált ki!
    Eredetileg -Melák-kal kocogtunk volna, de én elbénáztam a vonatot és csak 10:00-re értem le a rajtba. Oszival sms-ben egyeztettem és személyzet megvárt a célcsomagom miatt. Hálásan köszönöm itt és most is! Ha nem lett volna küldendő táskám, akkor nevezhettem volna a seprűnél is. Én szeretek olyan helyekre menni, ahol szívesen látnak, ahol kedvesek és figyelmesek a vendéglátók, a rendezők.
    A ttúrára a szépsége vonzott. Az eleje dolgozós, vagy ahogy Lúdtalp mondaná, feladatos. Így, hogy későn indultam, meg aztán különösen az volt. Gyors rajtprocedúra, ami kb. 1,5 perc és már kocogok is ki a településről. Bizony, az emelkedőn bele kell gyalogolnom, próbálom a max. 75%-a alatt tartani a frekit az első órában. Aztán kiegyezem magammal a <80%-ban. 🙂 34 perc alatt érek fel a pontra, 7,1 km/h, rendben. Ezután jól futható szakasz következik egészen a Kék négyzetig. Kifejezetten élvezem a mozgást, az erdő rákapcsolt a tavaszra ezerrel. Pár hét és minden zöld lesz, megszűnnek a kilátások, a zöld lombsátrak egyre fülledtebb oxigénburkot képeznek. Most még könnyen jár a lég és fellelkesülök a természet megállíthatatlan erejétől. Most még minden az a ritka szép friss zöld! Én is kocogok, gondolatban meg még gyorsabban suhanok. 🙂 Próbálom utolérni a mezőnyt, s hamarosan ismerősökkel találkozom. Majd egyre többőjükkel. A második pont előtti frankó lejtőt rendesen megfutom 1:17-el csekkolok (7,5 km/h).
    Szeretem a Sárga ezen szakaszát! Olyan vadregényesek a sziklák! A terep pedig kiválóan futható. Aleszka, Pít és Sir Dan triójával sétálok 1-2 percet, Dan viccesen utánam kiált, -nem ám beérni délre! 🙂 A patak előtti lejtőt csak óvatjával futom, jobb a túlsúllyal terhelt térdeimet nem forszírozni. Kínálják a teát és én iszom is több pohárral – utólag tudom meg a mögöttem érkező barátaimtól, hogy nekik már nem jutott. Sajnálom. :((
    A patakvölgy árnyékában emelkedünk felfelé, párszor át-átkelve a vizen. A cipőmosás is így megvolt. Némiképpen a zokni is, bizony ideje lenne új terepcipőt venni! És akkor jöjjön most a Nagy-Mána. Pont 2:00-ával érek a „beszálláshoz”. Hajrá! Futásról szó sem lehet, a frekit igyexem savküszöb alatt tartani. Felérve gyönyörű a gerinc, sokan piknikeznek! Még az elején vagyok a ttúrának, a lepihenés gondolatát elhessegetem. Bizony van még pár feladat Magosfáig! OT Ibolyát érem utol, vele is gyalogolunk együtt egy kicsit, majd a pont előtt feltűnik az első hófolt! Nagyon tetszik. Eleinte kerülgetem a havat, azután egyre jobban élvezem a futást rajta. A látásból ismert parkerdész pontőr a szokásos kedvességével pecsételt, s mikor a mögöttem levők dicsérték a havas tájat, csak annyit mondott: a parkerdő igyekszik mindent megtenni a látogatóiért! :))
    A Csóványosnál pont 3:00 volt a stopperidőm és teljesen jól voltam. A lefelé futástól azonban valami elromlott a rendszerben és már a Rakodó előtt gubbasztós helyet kellett keresnem. 🙁 NHH-en rengeteget ittam, Jámbor kollégával csevegtünk kicsit, majd a házból kifelé betértem még az utolsó ajtón balra. 3-szor próbáltam elindulni onnan és összesen 22 percet töltöttem el a házban. :(( Energatikailag teljesen kiürültem, enni nem volt sok kedvem. Egy fél gélt azért magamba parancsoltam, de kajálásra a hasam miatt gondolni se mertem. Óvatosan kocorásztam és ereszkedtem le a vágáson, próbáltam stabilizálni az emésztésem. A 30-as táv céljában úgy éreztem, ez most itt pont elég, ennél több már húzós így kajálás nélkül (4:39, 29,2 km, 1390m szint). Rengeteg limonádét ittam, tapasztalat, hogy a citrom megfogja a hasam.
    Dícséret illeti Vagdalthús szaktárs gazdag szalagozását! Nagyon klafa volt, hogy felvitt a ttúra a Kálváriára. Azonban igen furcsa volt lefelé végigkocogni a stációk mentén. Lent a faluban csak az utolsó kék kút működött, alaposan lemosakodtam. Most olyan szakasz jön, amin korábban töbször bizonytalankodtam, kavarogtam. Ezúttal nagyon pöpec jelzettség fogadott. 🙂 Nagyon tetszett a horgásztónál is a vízparti szakasz, de futni nem nagyon tudtam, mert rengeteg varangy lustálkodott, vagy párzott, vagy csak egymás hátán mélázott. Alig lehetett őket észrevenni, elugrálni meg nem nagyon akartak. 🙂
    Törökmező előtt az emelkedőt meglátva kissé megtántorodtam, valahogy ezt a huplit elfelejtettem. Felérve viszont kötelező a hátraarc és a Magas-Börzsöny megcsodálása! 🙂 A házban a büfé zárva, arra nem szánok időt, hogy a zsúfolt étteremben asztalt szerezzek és a pincért kivárjam. A mosdóba be lehet menni, ott alaposan megmosom az arcom és vagy egy liternyi vizet megiszom. Indul az utolsó előtti etap, eljutni Hegyes-tetőhöz és felkúszni. Útközben még mindig a gyomrommal szenvedek, ezúttal is kényszerpihenőre vagyok kárhoztatva. Betolok még egy fél gélt, így összesen már 1,5 tubusnyi van bennem. Nagyon gyengének érzem a szervezetem, kicsit szédelgek és nem biztos, hogy a naptól. De mindezek ellenére annyira örülök, hogy itt vagyok a Börzsönyben! A hasamat leszámítva tök jól érzem magam! 🙂
    Melákot- csak nem érem utol. Arra gondolok, hogy ha az oda-vissza szakaszon se, akkor… De a csúcs felé nagyjából félúton szembe összetalálkozunk. Ahogy lemérem kb. 12 perc hátrányom van. Hát ez, az utolsó szűk 4 kilométeren már behozhatatlan. Viszont itt már dolgozhatok magas pulzuson, tolom is neki rendesen. 26 perc alatt érek le, kb. 4-5 perccel -Melák- után. Azért ebben az utolsó szakaszban is mértem 54 méter pozitív szintet.
    Összesen 8ó01p lett, tulképpen elégedett vagyok. Különösen, hogy összesen 1,5 tubusnyi gél és a reggelire betolt 2 pogácsa volt csak az összes fűtőanyag. 🙁 Sportszakmailag esélyes egy <10h-s MB, a T100 viszont egyre inkább csak illúzió idénre. A T50 reálisabb a túlsúly és edzettlenségem miatt. :((
    Köszönöm a ttúrát a Szervezőknek/Rendezőknek, minden teljesen szuper volt! Semmi gixert nem tapasztaltam, minden ponton kedvesen fogadtak, gratula!! 🙂 Bravó minden teljesítőnek, távtól függetlenül! Ez egy nehéz ttúra, a Börzsöny most se viccelt! Valamint külön gratulálok vajonmerre szaktársnak, aki jobbat ment nálam és ez nyilván motiválni is fog egy darabig! :)) Remélem! Grats! 🙂

    Szerző: pesza91
    Teleki 50
    Gyönyörű időben, ideális körülmények között, kiválóan megszervezett, jó hangulatú túra volt, igényes oklevéllel és kitűzővel.
    Köszönet a rendezőknek, jövőre ugyanitt találkozunk!

    Szerző: vmaast
    Én viszont megemlékeznék a maiakról, akik nagyszerű túrát szerveztek a Börzsönybe idén is, precíz szervezéssel, ellátással, szép idővel (ezért nem jár külön pont), de mindenképp komoly munkával.
    Nekem idén is kemény volt a Teleki 30 a második), mert van még hova erősödnöm, de jövőre meg lesz az 50, ha beledöglöm is 🙂
    Viszont a szombati túra alkalmával debütálhattam a rövidnadrágban-rövidujjúban történő hótaposásban, miközben diszkréten lekapott az áprilisi napsütés.
    Végül külön megemlíteném a szervezők közül Baksa Józsefet (engedélyével), akinek ezúton is köszönöm, hogy miután sikeresen ellimonádéztam az időt, önzetlenül elfuvarozott hármunkat Kisinócról Nagymarosra, hogy ne a fél kilences busszal kelljen hazaevickélnünk.
    vm

    Szerző: Martye
    Hát, lehet, hogy ciki, de én alapból nem sokat törődöm a névvel, és valahogy arra tippelek, hogy a legtöbb ember hasonlóan van ezzel. Az másodlagos, hogy Teleki, Julianus, Kinizsi vagy akár Kazinczy szerepel a névben, sokkal inkább az utána lévő szám ragadja meg a tekintetemet, aztán a tájegység nevét nézem, hogy mennyire jól megközelíthető az adott időpontban számomra. És a kipécézett túrákat a táv-, szint-, és útvonaladatok, nevezési díj, szolgáltatás, díjazás alapján szűröm, ismét nem a név alapján. Azt hiszem, elég szélsőségesnek kellene lennie a névválasztásnak, hogy elriasszon egy túrától. Szerintem egy emléktúra nem feltétlenül egy olyan nagy presztízsértékű megemlékezés, egyrészt emiatt, hogy a túrázók nagy része magáért a túráért megy el és nem a személyért, másrészt pedig szerintem sok rendező is először akar egy adott túrát rendezni, és aztán választ hozzá egy számára szimpatikus vagy érdekes történelmi személyt névadónak. Ha a személyen lenne a hangsúly, akkor más jellegű rendezvény adná magát(valami „kulturálisabb”). Nekem részemről csak némi pluszt jelent néha a túra mögött álló név(pl. Wass Albert emlékére én nagyon szívesen túráztam), de ha közömbös a dolog, akkor nem sokat törődöm vele, elolvasom mit írnak róla az itinerben, hátha mondanak valami újat vagy érdekeset(a legtöbbször nem nehéz nekem újat mondani:)), de azt nem mondanám magamról, hogy akkor én most az xy emlékére túrázom. Amúgy szerintem kifejezetten jó dolog, ha egy ttúrát egy vitatott személyiség tiszteletére rendeznek, azt hiszem, hogy egy ilyen „apróságot”, mint egy teljesítménytúra, a legtöbbjük megérdemel, és jó alkalom, hogy egy kicsit csak a jó oldalukra emlékezzünk.

    Szerző: G(Dzsí)
    Off
    Ha valaki úgy választ túrát, hogy mi a túra neve, tegye, bár azért ez elég érdekes megközelítés. Mert Teleki túra a neve? Na és? A lényeg, hogy egy jól szervezett, szép helyen lévő, kemény 50-es táv. Vagy akkor Wass Albert túrára se járjunk? Vagy olyanra, mely Visegrádnál érinti a Görgey emlékművet? Mert van aki szerint Görgey áruló volt, elárulta az eszmét, a szabadságharcot, Kossuth-ot? Mert Kossuth balos volt, Görgey meg konzervatív jobbos? Vagy egy Mansfeld-re, mert forradalmár volt 56-ban, s van akinek ez nem tetszik?
    Ugyan.
    Egyébként meg javaslom mindenkinek, hogy történelmi személyekről, ha véleményt mond, olvasson utána, sokat, ne az iskolai anyagból merítsen, mert a nagy szocializmusban sikeresen ferdítették a tényeket. Nem ért teljes képet kapni az akkori viszonyokról, helyzetekről, valóságról, lehetőségekről, stb.
    (Másrészt, kik vagyunk mi, hogy ítélkezzünk egy Teleki Pálról? Eszme? Pont ő volt az, aki egy eszméért, hogy a háborútól megmentse az országot a legdrágábbat vetette oda. Az életét.)
    On

    Szerző: J a a t
    Teleki 50
    Reggeli zötykölődés a vonaton, mintha egy csendes blues kocsmába nyitottam volna be, régi ismerős arcok,csendes biccentés, félszeg intés, mosoly. Tibet, és VadMalac mellé ülök le…..és megszűnik a világ…marad a csendes süppedős blues…,
    Ami néha-néha abbamarad ,ekkor kinézek a koszos ablakon, ááá egy megállóhely,
    Nógrád reggeli egyszerű csendes bája elbűvöl……jó itt lenni…..
    A csapat: VadMalac, Vajonmerre és én. Nem aprózzuk el a kezdés, csak úgy egyszerűen nekimegyünk..Vajonmerre a síkon beelőz, VadMalac szerint ez a „hatórás” öröksége, egy cseppet sem fázom, jó befűtöttek.
    Aztán jön az első emelkedő, aki a síkon legény, az az emelkedőn is legény, így hát törünk a vár felé, Malac nyomul a nyomomban, nem lehet „lazázni”, megyek amit bírok. Fent bélyegzés, két korty víz, már most melegem van.
    Innét jön a kötelező talajgyakorlat, átvergődni Királyházáig, közben süt a nap ezerrel…..
    A nagy emelkedő előtt okosan frissítünk , aztán lábmosás a patakban, és…. emelkedik….,csak emelkedik…..,Nagy-Mána gerinc….és még mindig emelkedik…..,bakker’ mikor érünk már fel…..Malac alibiből meghúzza
    Magosfa-nyeregig, nem esett jól a kocogás,úgy is mondhatnám,hogy
    kellett mint púp a hátamra…..
    Csóványosig tiporhatjuk a havat, végre beléptünk a „frigóba”.Nagy Hideg Hegyre már óvatosan haladunk, megtanultuk rövid de gyilkos az az utolsó kaptató…..
    Házban bélyegzés, kóla, leülök kiszórni a „vendégmunkásokat” a cipőmből, mire felnézek Vajonmerre már be is libben….jött ahogy kell….
    Innét kezdve a meleg volt az ellenfél, kérhetetlenül kifacsarta belőlünk, azt ami neki jár. Kisinócnak lefelé a végtelen hosszú ereszkedés közben, fokozatosan melegedett a levegő. A kálvária előtt VadMalacnak /szavaival élve/:„lefőtt a kávé”, ja és persze „Elvis” is pengetett, miközben csendesen csorgott indián kenuján a Kis-Hanta patakon- szóval nagyon hosszú volt az út Törökmezőig, lefőtt még egy-két adag kávé….
    Bevártam Vajonmerrét, sok volt neki a „koncertből”.Lassan leballagtunk Csernák-kútig, majd jött az utolsó kihívás, fogcsikorgatós izzadás Hegyes tetőig,….és még azon is túl, aztán végre ereszkedünk…ereszkedünk…
    el sem hiszem de ERESZKEDÜNK…..
    Jaat