Teleki 2014
2014. április 5.
Szerző: VadMalac
Szilánkos törések (Teleki 50)
Nem tudom eldönteni, merre billen a mérleg. A reggel egy vasútállomáson ér, onnan tűz fel a Nap egy táblára, előbb preparál, aztán kérdez.
Álmosan nyújtózik rám a betegség, kis élet, kis kór, csak épp annyi, hogy ne essen jól, épp annyi, hogy ne lehessen rendeltetésszerűen használni az időt.
Oszival egyetértünk, jó a reggel, ha itt talál újra, sokadik ikszet húzva be a rovatba. Eltűnt megállók helyén a vonat sem dudál már, akkor vagyunk boldogok, ha útra kelhetünk.
Előztömben a jelent fürkészem, én nem tudom, mitévő legyek, csak sugdos belülről valaki, ajtót nyit és aztán rám zárja, először érint meg a látvány, távol s közel egyaránt.
Odvas keltikék nyújtóznak ki a zöldből, megtudtam múltkor, mitől odvas, a földalatti része üreges, azért. Olyan, mint a szív, kívül a színek, belül az űr.
Emberek gyűlnek az ételhez, szó is akad, folytatunk elakadt történetet, metál-legendát, Vagdalthús szerint is ebben maradtunk, így maradtunk élve, félve. (Félbe.)
A ház után privát maradunk a küszködéssel, legyen neki alkalom, hogy elmondja: ma nem jutsz messzire.
Egy ízben a patak elöntötte a völgyet, ezt többen mesélték, így vagy igaz, vagy jól megszervezték. Meglep a nyílt erőszak, amely elbánt a domboldalakkal, nem hantáz a patak, ő szégyelli magát helyettük.
A végére nem nagyon emlékszem, csak egy pár cipő és botok előttem, fölöttem, meg a verejték marad, ami olcsóért hull egyre, áztatva a földet eső helyett.
A Kálvárián állunk Oszival és megint egyetértünk: így van ez több mint egy évtizede és úgy volna ildomos, ha maradna is. Egyetértünk a névadóval: „Örülök, ha pártokat és véleményeket látok, csak azt nem akarom, hogy az ország bomoljék pártokra…”
Később egy ponton, ahonnét a Duna előnyösen mutatkozik, s a távoli hegyek adnak neki díszletet, s hol egy rozzant széken két deszka szolgál ülőhelyül, megállok. A délután magához ölelt valami párás tömeget, elbújni vagy megnyugodni vágyván. Fogadkozom, hogy örökké, hogy sohasem. A rajtam múló időben legalábbis.
Fenn a pihenőnél kihunyt a tűz, leülök. Várni jó, mert nem fáj a mozdulat. Hűvösbe ért a napszak, készül valamire. Hamar kiderül: a mosolyért mindig fizetni kell. Az ár magas.
Esni kezd, óvatosan, túlzottan átgondolva a lépéseket. Van idő behúzódni a fák alá. Egy nő esőkabáttal. Valami olyasmit mond, ha felveszi hozzá a szemüveget, úgy néz majd ki, mintha vegyvédelmi ruhában lenne. Szerintem meg jól áll neki. A vélemény szabad.
El is tűnik, ma a zápor sem futó, itt most tőle is, tőlem is ennyi tellett. Oszinak köszönöm, ő viszont. Tanulság kellene, íme: Az utazás megannyi tapasztalat forrása. S a tapasztalat erősít, formálja a jellemet.
Innen nézve a falu házai álmos munkások, éjszakai műszak után, itallal űzve el az itt ólálkodó kétséget. A szemük nedves, szavuk elakad.
A folyóparton a vonatok meg-megállnak, emberek érkeznek a hegyekből, fújtatva vagy kacagva éppen, s egy távoli tisztáson tüzet gyújt a Hold, kölcsönkért kabátját ráteríti a lányra, aki elhozta neki a holnapot.
Szerző: Pap Gábor
Vértesi Terepmaratonon elkövetett nyargalás után visszatértem a szorgos kilométer gyűjtéshez. Szombatra nem terveztem mást, mint egy aerob tartományban maradó futást, az eredmény hajszolása nélkül. Végére kicsit másképp alakult, de kezdjük az elején.
Nem tett jót a túrának, hogy megszűnt a fél hetes Balassagyarmati vonat. Ez szállította a derékhadat a rajtba. Van helyette busz kissé furcsa, de használható átszállással: Vácról a 6:25-ös Salgótarjáni járattal Dejtári elágazásig közlekedünk, ott leszállva a kies pusztaságba besétálunk a bekötőúthoz. Megálló híján feszülten várunk a Parassapusztai buszra, melyet le kell inteni. Ez nem afféle kókány megoldás, ez van a volán menetrendi keresőjében! A menetidő tűrhető, 8-ra kiér plusz 5 perc séta. A túlnyomó többség egyébként a 9-re kiérő vonatot választotta.
Fél 10-kor búcsút intek Drégelypalánknak és indulok a hegyek felé. Kicsit döcögősen kezdem a futást, de sebességem elfogadható. Az első két kilométeres sík részen nem érem el az üzemi hőfokot, így kicsit óvatosabban megyek a romhoz vezető emelkedőn. A meredekebb részekbe gondolkodás nélkül belegyalogolok. Esztelenség is lenne keménykedni, nem futok ahhoz elég szintet, hogy ész nélkül mindennek nekimenjek. Kellemes meleg az idő, póló és rövidnadrág tökéletes szerelés. Az odvas keltike virágzást még éppen elkaptuk, méz illatú tőlük a levegő.
Fent a várromon igazítottak kicsit két évvel ezelőtti látogatásomhoz képest. A pára miatt korlátozott a kilátás. 24 perc kellet ideérni, ez egy perccel jobb, mint a legjobbam. Némileg magasabb pulzussal jöttem a kitűzöttnél, de a márciusi összefoglalómban már részleteztem, hogy elavult az aerob határra vonatkozó mérésem. Gondolkodom, hogy most épp elfutom-e, vagy kibírom a célig? Úgy döntök, egyenlőre maradjon így, később meglátjuk.
Pénzásás felé gyorsan eltelik az idő. Igaz alig 3 km a távolság. Erre csak idén eszméltem rá egy irányító tábláról. A nagyon makacs helyeken akad sár, de azok rejtett források lehetnek, mert nem sok eső esett mostanában. Az aszfalton visszanézek a a vár felé, de a részben kilombosodott fák már kitakarják azt. Könnyedén kaptatok a csúcsra és bukok át Csánki-kert felé. Egy autó áll az elágazásban, de pont nincs. 50 percnél járok. Úgy 8 perccel erősebb idő a legjobbamnál. Biztató, de a Nagy-Mána gerinc előtt nem illik fogadni arra mire leszek elég.
Átváltok a sárga sávra. 2008-ban még szép kilátás nyílt innen a Magas-Börzsönyre, most már megerősödött az újulat, igaz amúgy is párás a levegő. Ezen a szakaszon a Bugyihó tömbszerű sziklás csúcsa a kedvencem. Nemsokára elérem a piros sáv régi letérését, de menni kell tovább, mert úgy 500 méterre egy keskeny ösvényre festették át. A régi ereszkedés elég ócska tudott lenni, főleg sáros időben, mikor a gépek szétcsapták az utat. Kérdés, hogy az új milyen lesz majd. Most száraz időben jó.
A patak előtt találkozom Bálintékkal. Váltunk pár szót, aztán elbúcsúzok, mert hajt a remény, hátha sikerül jó időt futni. Evés közben megjött az étvágy. Királyházára 1:20-al érek. Bedobok 2 pohár vizet, meg a csokit és kocogok is tovább. Eddig 10-es az átlag, kíváncsi vagyok, hogy a nap leghosszabb kaptatója után mennyire esik vissza
Találkozom Rudiékkal, ők lesznek a 8 körül rajtolók eleje. Beleállok a Nagy-Mána gerincébe. Okosan dolgozom, inkább erős gyaloglás, mint erőltetett futás. Felérek kedvenc szakaszomra, a kitett gerincre. Megvan a szakaszra jutó táv és a szint fele. Szűrten süt a nap, lent a völgyben némelyik fa már kilevelesedett, némelyik még csak rügyezik. Érdekes a zöld szín változatossága. Hamarosan újra erdőt érve hullámzok fölfelé. Azokban az években, mikor elfutottam a túra elejét itt már kezdett szétesni a mozgásom. Most érzek valamit a combomban, de könnyedén pakolgatom lábaimat. Fejben-testben rendben. Résen kell lenni, de ha szakszerűen frissítek, menni fog.
Magosfa 1:50, 10 perc előny, kb. 9,3-as átlag. Kevesebb emelkedőre emlékeztem. Csóványos körbekerített geodéziai tornyát lassabban érem el. Érzésre.
Papíron könnyűnek tűnhet a Nagy-Hideg-Hegyig tartó szakasz, de valójában trükkös rövid és meredek emelkedőivel. Meg az idő is egész meleg lett. Szabó-köveknél most is klassz a kilátás. A turistaház előtti meredélyen csak fölsétálok. Bár volt olyan év, hogy fölkocogtam, most nem érzem a vágyat. 2:22 magasságában lépek be az ajtón, árnyalatnyit csökkent az előnyöm, de erre csak itthon, korábbi beszámolómat átnézve döbbenek rá.
Némi hullámzás után kiérek az Inóci-vágás lejtőjére. Ahhoz képest, hogy a lejtő a leggyengébb oldalam egészen jó a mozgásom lefelé, nem akarok önkéntelenül fékezni. Jót tett a terepfutas.hu-n olvasott írás, megerősítette korábbi sejtéseimet az ereszkedéssel kapcsolatban. A nyiladékról a párás levegő ellenére szép kilátás nyílik Kóspallagra és a Hegyes-tetőre.
Kisinóci turistaháznál 2:50-et mutat az óra. Elsődleges feladat a tartály feltöltése izóval. Már majdnem teljesen száraz. Melegben illik minimum ennyit inni. Miután végzek, bedobok egy fél szelet vajas kenyeret, váltok pár szót a többiekkel és 7 perc totojázás után megyek tovább. Kb. 20 kili a hátralévő táv, és bár könnyebb a terep, de nem valószínű a 10-es átlag. A 4:XX idő viszont csábít. Átvágok az erdőn a Kóspallagi kálváriára. A falu meglehetősen kihalt, csak a kocsmák környékén van némi mozgás. Lejjebb a Kis-Hanta-patak mentén már élénkebb a forgalom. Néha zavar a szemembe folyó sós izzadság. Az utolsó átkelés előtt feltűnik egy páros a láthatáron. A fiú mozgásra a Feri, de ő ma a Mátrába ment. Kiáltok, mégis ő az! Utolsó pillanatban meggondolta magát. Maradok beszélgetni néhány percet, lesz majd társaságom hazaúton.
Pusztatoronynál felmegyek a romhoz is, bár az itineren pecséthely nincs, de biztos ami biztos. Elég kellemetlen az ereszkedés még szárazon is, de legalább rövid. A piros következő szakaszát nem kedvelem különösebben, bár árnyékos helyen vezet, elég kaotikusan festették föl, lassú is. Szent Gál-földnél letér a jelzés az útról, de nem találom meg, csak mikor visszatér.
Törökmezőt épp 4 órán belül csípem meg. 8-10 kili van hátra, meg egy szintesebb szakasz. Elég lesz erre egy óra? Annyira rákívántam az öt órán belüli teljesítésre, hogy most sajnálok minden molyolással elvesztegetett percet. Küldöm neki, nem baj, ha a pulzus felmegy 150 környékére, ennyit ki kell bírjon a test. Csernák-kútig még gyorsan megy az ereszkedés, aztán jön az első erősebb emelkedő a régi irtáson át. Benőtt az ösvény, két hatalmas kidőlt bükk is akadályoz. Átmászáskor érzem a lovagló izmom, ez a kiszáradás első jele. Gyorsan iszok rá. Nem értem miért elhanyagoltabb még a szokásosnál is az út, de aztán a susnyás felső végén a leszürkített jelek láttán rá kell eszméljek, hogy én járok rossz nyomon. Itt is tereltek. Köves-mezőre vezető betonút előtt tér vissza régi nyomvonalára a kék és én a helyes útra. A korábban csúnyácska fakitermelés most üde liget jó úttal. Rádobok egy lapáttal, hogy 4:30-nál érjem el a Világos-teret és a Hegyes-tető lábát. Gyalogolva öt perc elég lesz fölfelé? Nem mert hat kell, de 2010-ből kiindulva 4:41-ig bezárólag fogcsikorgatás nélkül jó vagyok.
Keményen, de nem erőlködve ereszkedek Zebegénybe. Feleúton találkozom Moiwával, végül 4:55-el érek a Kálváriához.
Teljesült egy titkos vágyam, 5 órán belül teljesítettem a túrát (kb. Mátrabérc 6 órán belül). Mindezt vér, halál és másnapi izomláz nélkül.
Szerző: stabat
Éjszaka zombikról álmodtam, nem tudtam, hogy ilyen debil vagyok. Ráadásul el is aludtam, 5 helyett csak 6-kor ébredtem. Maradt negyed órám összekészülődni, amibe szerencsére egy jó kis reggeli is belefért, de vízen (és térképen) kívül mást nem vittem magammal. És nem sikerült elintézni egy igen fontos dolgot, amin egy ilyen napon jó túllenni reggel.
A buszt elértem, így hét előtt a startnál voltam, ahol Sebi mosolygó arccal fogadott. A Julianus után is mosolygott, csak a járása volt kicsit szögletes. Ott 10 órán belül értünk célba, azon felbuzdulva itt 9-et terveztünk. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a végére sokkal rosszabb állapotba kerültem, mint két hete. Mondjuk ez az út alatti evésen, iváson is állhatott, azt még meg kell tanulni.
Tavalyról ismertem az utat (igaz, nem sikerült végigjárni), akkor a Bugyihó kimaradt az áradás miatt, így most csak itt tévedtünk el, elvétve a pirost lefelé. Lopona-főn vált ez nyilvánvalóvá, de nem estünk kétségbe, levágtunk a hegyoldalon a selymes zöld fűben, a végén volt egy kis csúszás is, amit egy keresztben fekvő fatörzs fékezett meg, de jobban élveztük, mint a piros jelzést. A bakancsokat aztán ki kellett takarítani. Ezt a ponton tettük meg, ahol nagyon finom csokit kaptunk.
A Nagy-Mána nagyon tetszett. Tavaly az északi oldalról másztam fel, az is nagyon jó volt. Olykor hasgörcsök tették még változatosabbá az utat, de csak kihúztam a Nagy-Hideg-hegyig.
Elég primitív taktikával haladtunk, a gyaloglást a lejtőkön futásra cseréltük. Zoli és Tomi hol előttünk, hol mögöttünk ment jóval egyenletesebb tempóval.
Az Inóci-vágásban lefelé futottunk, amikor valaki elvágtatott mellettünk, Pap Gábor lehetett (az előző beszámoló alapján), még az ellenőrző ponton futólag láttuk őt. Ezúton is gratulálunk teljesítményéhez! Mi még maradtunk enni egy kicsit és töltöttünk a finom szörpből. Csak az orrom felejtettem el megtörülni, de szerencsére figyelmeztettek.
Tomiék síkon simán elmentek mellettünk, itt már voltak problémáink, de nem azokról beszélgettünk, hanem, hogy fogunk majd felfelé futni. Ebből aztán nem lett semmi. A Hegyes-tetőre csak vánszorogtam (Sebi bírta), lefelé a térdem kezdett vacakolni, aztán Zebegény felé már nem volt olyan meredek, egészen jól haladtunk, csak öt perccel csúsztunk ki a kilenc órából (amiről már a túra közepén letettem).
A célban beérkezésünkkor Oszkár a tavalyi részvételi számot és időjárási viszonyokat vetette össze az ideivel, a kettõ között kimutatható az összefüggés. Különvéleményemnek adtam hangot, hogy nekem a tavalyi körülmények jobban tetszettek (áradás, nagy hó), de azért most sem volt rossz, mert ez nem is lehet rossz.
A neheze csak ezután jött. A kinézett vonatot elértük (sőt, hamarabb indult), de enni, inni nem bírtam, bár éhes voltam. Ez még otthon is tartott egy darabig, fürdés után kezdtem rendbe jönni, annyira, hogy még énekpróbára (passió) is elmentem.
Nagyon jó volt! Köszönjük a lehetőséget! És bogláros szellőrózsa!