Teleki 2017

2017. április 1.

Szerző: stabat
Teleki 50
Póló, rövidnadrág, bögre. Csíp a reggel, kékül is a kezem rendesen, főleg, hogy éppen előttem ér be a vonat a rajtba. Kézfogások, pár szó, megemlékezés a hiányzókról és amikor már nagyon lefagyóban van a kezem, kocogóra fogom. Azt tippelem, hogy 7.35-kor már egészen jó idő lesz, a Nap és a drégelyvári emelkedő közösen megteszik hatásukat. A kutat azért nem hagyom ki. A várban az egyik sporttárs alkudozik Oszival a Kálváriáról, hol van az még. Óvatosan kapdosom a lábaim, még mindig benne van az Árpád vezér okozta sokk, de úgy néz ki, a tompa fájdalom ellenére elég jól tudok haladni. Az út már fejben van (5. indulás) a virágokra is emlékszem, a kék négyzeten például bogláros szellőrózsákra. Csánki kert után a sárga az elejét leszámítva egészen jól futható, néha feltűnik a Csóványos, igen, oda megyek. Hat perc szenvedés, míg a piroson leérek Királyházáig, de a lábam bírja. A csokit zsebre vágom, kérek egy kis vizet és információt az áthaladókról: eddig egy volt 25 perce. Idén se fogok elsőként beérni. Észreveszem a piros jeleket bal kéz felé, meg is járom vele, csak a patakátkeléseket kerüli, nyilván az utolsó kivételével. De most könnyedén járható a patak. Brutális emelkedő, aztán harangjáték, tervezem is, hogy beavatkozom a csendbe, de a szél sokkal szebbet játszik rajta. A pontot a Nagy-Mánán érem utol, a bércen újra (itt mindig) valami magával ragad, ahogy ugrándozom az árnyékommal a sziklákon. Milyen jó, hogy itt vagyok! Hóvirágok a taposott ösvényen, a szél igazítja a frizurámat, fergeteges a kedvem. Egy óra kell a nyeregig, erősen esik az átlag. A Csóványos körül a várakozásnak megfelelően megint a hóvirágok uralkodnak. Egyedül nem ösztönöz semmi, hogy felmenjek a kilátóba, csak átcsapok a csúcson, érdekes módon senkit nem látok. A csokit elpusztítom, Nagy-Hideg-hegyen iszok is rá egy kis vizet és űzöm tovább magam. Az Inóci vágástól féltem a legjobban, de az óvatos menet miatt a lábam jól bírja. Öregek jönnek szembe sokan, egészen jól bírják. A Barna Feri kereszt előtt nem sokkal jobbról vadak csapnak zajt, majd előttem vágnak át az úton, két szarvas. Hihetetlen gyorsulással érik el az utat és gyakorlatilag átrepülnek felette, akkor már kicsit lassítva. Fenségesek. Fél 12-kor esem be Kisinócra kicsit éhezve, szerencsére, ahogy számítottam is, ezt a problémát itt egészen jól lehet kezelni, most májas kenyérrel, medvehagymával. Elég hosszan időzöm, apa-fia duó ér utol és egy csapatnyi buszos, akik a rövid távra jönnek, indulok, hogy ne kelljen annyit előzni. Egy ugrás a Kálvária (és kilenc a Királyhágó). Egy kereszt és minden állomás felújítás alatt. Harangszóra beérek Kóspallagra. A buszmegállóban öreg néni ül, talán el se mozdul onnan. Alig kocogok; húzzál bele – biztat, és még az öklét is rázza. Hát jó. De a csapnál megállok. A piroson kezd fogyni a lendület, több a séta. A tó mellett kis csapat üldögél, közte egy tanítvány. Fel a toronyba, le a túloldalon, most kivételesen nem csúszik. Mivel Lajos a múltkor megmutatta, hogy merre vannak a pálos romok, felvágok a dombra, megvan a kút, bele is nézek. Az ott üldögélők egyike azt hívén, hogy vizet keresek, megkínál. Nem utasítom vissza. Ugra-bugra a patakon és amiért erre megy a túra: héricsek mindenfelé. Törökmező. Oszi éppen érkezik, hozza a pecsétet. Addig iszom egy kis vizet. Többet kellett volna. Innentől eléggé porzik a szám. A fent említett duó jobban bírja az utolsó hegyet, engem igencsak megkínoz a Hegyes-tető. És ami soha nem volt, égető fájdalom az Achillesben. Mindegy, innen már fél lábon is. Fent azért kértem egy kis vizet, kaptam is, jó volt. Aztán volt egy pont, hogy majdnem megborultam, a meleg, a kiszáradás megtette hatását. De már látom a templomot. Végül 14 óra 45-kor érek be, ismét másodikként, nem szomorkodom, végre ihatok és még a hármas vonatot is elérem. Köszönöm, idén is nagyon jó volt!

---

Szerző: hobobobo
Teleki Pál emléktúrák, Kisinóc-Zebegény 20km
Ugyan a 30-as távra készültem lélekben, de szégyen, nem szégyen simán elaludtam, így aztán mivel mindenképpen jönni akartam így maradt a 11 órától indított 20 km-es táv Kisinóctól Zebegényig. Az autót a „Kisinóczi” Turistaház parkolójában hagytam, gondoltam a logisztika ráér majd este is, úgyis picit macerás… Gyors nevezés, indulás, pár lépés az aszfalton, majd a felismerés, amit tudtam bár, de észben nem tartottam:
Aktív kéktúrázó korszakom óta az útvonalat megváltoztatták, nem az aszfalton, hanem egy patakvölgyet átszelve a Kóspallagi Kálvária felé megy a kék jelzés Törökmező felé. Hát akkor menjünk arra…
A kálváriánál, azaz mindjárt az első ponton, három autentikusan felöltözött, „Hazajáró” feliratú -egyébként mutatós!- pólóban feszítő pontőrbe futottam bele, akik nagyon készségesek és vidámak voltak. Bélyegzés után váltottunk pár mondatot, sőt még egy közös, beállított fotóra is összeálltak hárman az egyen-pólóikban, kérésemre. 🙂
Kóspallag főutcáján elnézelődtam, a tavaszi színekben pompázó növényzet szépen feldíszítette ezt a kis települést is.
A falu után ezúttal nem a kék jelzésen kellett menni, hanem a piros és sárga sávon, a Kis-Hanta patak medrében a széles völgytalpon futó szekérúton. Gondolná bárki is hogy bizony ez is volt valaha kéktúra útvonal? Pedig volt, még az ’50-es években, a Vasutasok itt festették fel eredetileg a kék jelzéseket. Pár évig létezett csupán ez a kék ösvény. Régi kék jelzést természetesen már lehetetlen találni ennyi idő után, viszont a piros jelzés évtizedekkel ezelőtti felfestésének azért akadt pár fába benőtt tanúja.
A gyakran járt úton jól lehetett haladni, és bár én a virágszagolgatós-lepkekergetős-fényképezgetős fajta turista vagyok, ezúttal szedtem is a lábaimat, mert terveztem két kisebb kitérőt is a túrába. Az egyiket a Pusztatorony (Bibervár) romjához, a másikat pedig a Toronyaljai Pálos romokhoz, ezeket a helyeket még eddig nem ismertem.
A Toronyaljai horgásztó után a piros jelzésből kiágazó rom jelzésen pár tucat lépést meredeken felfelé haladva láthatóvá vált maga a torony… már ami megmaradt belőle, az a pár falcsonk. No, de ezek sem fognak már sokáig meredezni, ilyen valószínűtlenül kiromlott falmaradványt talán még sosem láttam, bármelyik pillanatban leomolhat!
Miután leszánkáztam a meredek hegyoldalon, majd átkeltem az aszfalton már ott is volt az egykori pálos kolostor (zárda) romjait rejtő domb. Ezen felkapaszkodva némi csalódás ért, a helyiségek falmaradványai jól kirajzolódtak ugyan a fűcsomók alatt, de a felszín felett semmi, csupán egy helyreállított, kőkeretes kút, amelyről mint később megtudtam, valamiért egyedülálló Közép-Európában…
A bámészkodások után tovább indulva a piros jelzést követve párszor bokáig merültem a patakban -ilyesmi nem szokott zavarni különösebben- majd a Szent Gál-földet elérve már a Törökmező felé haladó aszfalton haladhattam a turistaház irányába.
A Törökmező turistaháznál Kenyeres Oszkár széles mosolya fogadta az érkezőket, mindenkihez volt egy-egy barátságos szava, szimpatikus volt és közvetlen.
A házi szörp, bubis ásványvízzel pedig verhetetlen. 🙂
A turistaház után kint maradtam egy picit az aszfalton, mert le akartam fotózni egy-két kilométerkövet, ugyanis nemrég eszmecserébe bonyolódtam az ügyben hogy ez lehetett-e valaha, még a háború előtt a 2-es számú főút?
A kilométerkövek szerint lehetett is akár, de ez sem perdöntő, később is idekerülhettek, állítólag…
A völgybe ereszkedés után a kéktúra nyomvonala ismét változott, a Felső-Körtvélyes erdejéből a széles szekérúton egyből a szép, hagyásfás tisztásra érkezik fel, azonban mint a jelzésekből kiderült számomra ez sem új útvonal, errefelé is járt már a kéktúra korábban is.
A Hegyes-tető környékén hemzsegtek a turisták, kirándulók. A kilátóba felkapaszkodás cseppet sem lett könnyebb az évek során, de ezúttal is nagyon megérte, szép tavaszi időben csak úgy ragyogott a Dunakanyar! Itt ért utol az első 50 km-es teljesítő, hát mit mondjak… le a kalappal, ha jól számoltam a célban akkor 9 óra körüli idővel teljesítette az 50km-t, és a 2000 feletti szintet. :-O
Ereszkedés közben egy régi Republic dalt dúdolgattam jókedvemben, majd a sárga jelzést elérve a Remetekereszt-bércen át fél óra alatt leértem a célba a Zebegényi kálváriához, ahol ismét Kenyeres úr fogadta a részvevőket. Az első 20-as teljesítő voltam, de pár 50-es megelőzött, iszonyat amit ezek a srácok tudnak…
Az oklevél és a kitűző nagyon szépre sikeredett, a túra ezen 20 kilométeres szakasza pedig bárkinek nyugodtan ajánlható aki egy tartalmas, szép napot szeretne eltölteni a Börzsönyben.