Teleki 2011

2011. április 2.

Szerző: moiwa
Teleki 50
Börzsöny, zsinórban harmadszor. Nem hezitáltam sokáig, hiszen a Teleki útvonala nagyon eltalált, sok olyan helyet érint, amit minden évben látni szeretnék. Úgyhogy kora reggel a „szokásos” sétával közelítem meg Rákosrendezőt, ahol teljes váratlanságból megérkezik „avegyesz” topiktárs is, akivel az előző heti Forrástúra kapcsán eszmét cserélünk. A vonatra felszállva kissé anekdotázósabbra és lazábbra fordul a hangulat, elsősorban SZLA és Gy. Peti társaságának köszönhetően. Vácon a szokásos egykocsis Bz ezúttal szinte kong az ürességtől, alig tíz ember ölt túrázó kinézetet. Egy biztos: a rajtban nagy tolongásra nem kell számítanunk. Szokolya után hirtelen leszáll a köd, ami a vonatút hátralévő részében meg is marad. Megérkezvén Drégelyre, kényelmes és gyors nevezés következik, SZLA-ék visszakérik a „senior” szintidőt, Oszi természetesen belemegy 🙂
Kivételesen 7 óra előtti rajtidőt kapok, így nem várom meg a hivatalos legkorábbi indítást. Előttem már elindult néhány sporttárs. A Schaffer-kútig tartó vízszintes és továbbra is ködös szakaszon Kriszti lassít le hozzám és beszélgetünk egy picit. A család többi tagja ezúttal nem tudott jönni. Az első apróbb emelkedőn Kriszti tovatűnik, gyakorlatilag már nem is találkozom vele később. Schaffer-kút után egy kis börzsönyi sarat kapunk, ami szerencsére nem tart sokáig, vele együtt a táj is megváltozik, egyre erősebb a napfény, bújunk kifelé a ködből. A keltikék végtelen hosszan terülnek el az út két oldalán, felemelő érzés így túrázni! Meglepően hamar érem el a P rom letérését és kezdem meg a rövid kaptatót.
Fent a várban, a szokásos helyen ezúttal senki, Kriszti kérdezi, hogy hol érdemes pontőröket keresni (megjegyzés: nem találtunk pontőröket). Ő rövid nézelődés után elinal, én csinálok néhány felvételt a remek fényviszonyoknak köszönhetően. A börzsönyi meredélyek irányában kristálytiszta a látvány, a völgyekben egy-egy ködcsík ül meg, viszont az Ipoly felé végtelen ködtenger látható. Fent a várnál hamisítatlan tavaszi reggel, élvezném tovább, de mennem kell. A vár déli oldalán a pihenőnél újabb giccses kép készül: a romok előterében az a sok-sok keltike… Pénzásás felé a P sáv letérőjénél a szokásos sártenger fogad, de szerencsére szinte csak ott. Utána már ismét teljesen jól járható a terep.
Élvezem a magányos kóborlást, a már sokszor járt utakon. Valamiért Pénzásásig az átkötést sokkal rövidebbnek gondoltam a BKT mentén, persze így sem megy rosszul a szekér. A nyeregnél röviden megemlékezem az előző heti eseményekről, és egy darabig most a Forrástúra útvonalán haladok, fel a K4-en. A Kőember oldala, valamint a nyeregbe való felmászás a fújtatás mellett a csodálatos bükkös szépségét is hozza, itt már sok-sok zölddel is találkozni. Kőember nyerge előtt a dózerúton megy előttem két ember, akik nyilvánvalóan nem résztvevők, viszont nem gyenge tempót diktálnak, alig tudok közelebb kerülni hozzájuk. Épp a nyeregben érem be őket: csiba00 és OT Zoli azok – a Csánki-kert pontőrei. A pontjukig azt a pár percet közösen tesszük meg, majd utána a S sávon indulok felfelé. Itt még látni a távolban Kriszti kontúrjait, ma utoljára…
Szeretem ezt a gerincutat, szép a látvány róla a Kámor felé. Később a Bugyihó sziklái csábítanak rövid megállásra, majd később a lejtő szakasz után balról fűrész hangja szól: nem sokkal a jelzett út mellett vágják a fákat. Fonottság PS elágazásától eleinte kellemes az ereszkedés, majd az iránytörésnél az erdészeti út (köszönhetően az erdészeti járművek aktív használatának) az ideális lejtőszög ellenére gyötrelmessé válik. Nem könnyen találni alternatívát a saras és a nagyon saras között. A Kemence-patakon viszont meglepő módon simán megy az átkelés, farönköket fektettek le a patakon keresztbe. Királyháza – itt kéne legyen a szokásos etetőpont.
Órámra nézek, a pontnak már nyitva kell lennie. Ahogy morfondírozok, érkezik Vagdalthús és Bíbor, akik percek alatt fel is állítják a pontjukat. Közben beszélgetünk, sztorizgatunk. Most inkább nekik van mesélnivalójuk az előző esti „rendezői értekezletről” / „csapatépítő tréningről”, ami valójában szeszpusztításban végződött. Habár picit elaludtak, egyedül Kriszti nem találta nyitva a pontjukat. Beszélgetés közben persze pusztítom a pogácsákat (olyan kedvesen kínálták, nehéz volt ellenállni), valamint a tea is finom. Vagdalt megosztja velem, hogy a tea még a kocsi huzatjára is jutott, miközben igyekeztek vele a pontra. Kiderül ezen kívül, hogy másnap a Libegő 11x túrán nem én leszek az egyetlen tt-s, Bíbor is beszáll a buliba. A palóc szekció másik tagja a Himbi-limbit tervezte.
Gyorsan elrepült az idő, így elbúcsúzom a kedves társaságtól és irány Csóványos! Rengetegszer jártam már azt az utat, fejemben van az erőbeosztás, most sem hagyott cserben a memóriám. Tűzköves-forrásnál bizonyos gulyás emlékei jönnek elő, majd a patakátkelések számát minimalizálom a hivatalos P sáv útvonal követésével. A P4 letérése után jön egy technikásabb patak-keresztezés, majd utána egy látszólag egyszerűbb, közvetlenül a nagy emelkedő előtt. Gondolatban valószínűleg már a hegyet másztam, mert a legutolsó átkelés legutolsó kövének stabilitását rosszul mérem fel: eleinte megtart, aztán leborulok róla, balra dőlök bele a patakba, mindkét térdem egy-egy kőbe ütközik. Nem kellemes az érzés, és nem elsősorban az elázás miatt. A borulás után viszonylag gyorsan felmérem a helyzetet, sikerül lábra állni, és épp egy meglehetősen meredek szakaszon adatik meg, hogy mozgásba hozzam a sokkot kapott lábakat. Az első méterek még furcsák, de aztán szépen lassan visszajön a ritmus.
Tóth Péter emléknél pár pillanatnyi főhajtás, szélharang kondítás, majd tovább az egyenletesen és kellemesen emelkedő úton. Az apróbb kanyarokkal tarkított csodás bükkösben szívesen elsétálgattam volna tovább is, ám már látszik balról a szikla, amire feloldalazom, majd balról magasan előtűnik a füves gerinc is, ahova „lábujjhegyen” mászom fel. Szakrális pillanat következik: a gerincről letekintve a völgybe, illetve a túloldali Pogányvárra.. Az egyik kedvenc börzsönyi panorámám. Az időjárás ráadásul itt még sosem hagyott cserben: mindig kellemes napsütés fogadott is, akárhányszor is erre jártam. A köves letörések, a virágok, valamint a kinthagyott drótok mind a Nagy-Mána gerinc jellegzetességei. Az ezt követő mászás többlépcsős stációi „előre programozottak”, vagyis nem érnek meglepetésként. A közbenső közel vízszinteseken lehet regenerálódni. A P4 becsatlakozása után már csak egy nagy hupli vár, aztán az enyhe lejtő valamint a távolról látható DINP-es zászló jelzi a következő ep-t, ahol B. Árpi igazolja a papírt. A vele való beszélgetésből kiderült többek között, hogy a Z sáv miért is került vissza az eredeti (háború előtti) nyomvonalára… Bevallom, nekem jobban tetszik ez az „új-régi”, kevésbé technikás illetve veszélyes, ráadásul panorámákban is bővelkedik.
A Magosfa-nyerge után tempósan botozok fel Csóványosra, miközben egy kicsit beborul az ég és érezhetően hűvösebb a levegő. Ez utóbbin annyira nem csodálkozom, elvégre 900 m felett járok. Csóványos tetejét rendbetették, legalábbis nekem úgy tűnt. Az OKT-s átkötés Nagy-Hideg-hegyre is egy jól bejáratott útvonal, becsukott szemmel is végigmegyek rajta. A viszonylag jó idő ellenére kevés a maszek turista, ami egy picit meglep. Féltem egy csöppet az Égés-tetőről való leereszkedéstől, de szerencsére nem csúszik olyan vészesen, így kellő óvatossággal gond nélkül lejutok a kereszthez. Rakodó környékén kordonszalagokat látok, talán erdészek tehették ki.
A Nagy-Hideg-hegyre való végső mászás már nem esik olyan jól, de hamar túljutok rajta. A főgerincen sok-sok hóvirágot láttam, ez ismét egy „Telekis” jelenség: április elejénél hamarabb nem nyílik a hóvirág, legalábbis 800 m felett nem. A turistaház előtt egy fotózó turistát veszek észre, aki oldalra fordulva J. Laciként válik felismerhetővé. Vele együtt megyek be a házba, én csak pecsételni, Laci még fogyaszt egy sört. Csak rövidet beszélgetünk, mert inalok tovább. Szigorúan a jelzést követem, előbb a dózerúton, majd vele párhuzamosan a dózerút kanyarjáig, ahol enyhe meredekséggel mászik fel a jelzett út Kammerhof felé. Az ezt követő hepe és hupa nem ér meglepetésként, az erdészeti járművek „alkotása” annál inkább. Ez az amúgy kellemesen járható szakasz egy kicsit izzasztóssá vált ezáltal. Korom-bérc és Nagy-Inóc szikláinak integetek, aztán szépen lassan megindul az ereszkedés. Nagyon óvatosan gyorsulok, nehogy a térdeim bejelezzenek, főleg ugye a pataknál való esés miatt… Több csoportnyi fiatal mászik felfelé, na ezek szerint mégis van turistaélet a Börzsönyben 🙂
Barna Ferenc emléktábla után egy gyorslábú fiatalembert látok magam előtt, „kofferral” a kezében. Na mondom, ilyet sem láttam még. Ráadásul alig tudok egy-egy métert hozni a távbeli különbségben. Kisinócnál sikerül utolérni, ahol is fény derül az illető személyére: macikupac az (aki ezúttal csupán maszektúrázik). A kisinóci etetőponton rögtönzött eszmecsere a börzsönyi rendezők között, öröm látni, hogy ilyen jól együtt tudnak működni szervezetek egy adott tájegységen belül. Hallgatva a beszélgetésüket, igénybe veszem a szolgáltatásokat és elpusztítok jónéhány lekváros illetve hagymás-parizeres kenyeret, és iszom hozzá kellemesre ízesített limonádét (amit ráadásul először bodzaszörpnek gondoltam).
Kiderült, hogy macikupac „bőröndje” geoláda, amit készül elrejteni az út mentén valahol. Macikupac megkérdezi, merre megyek tovább: „természetesen az útvonalon”. Ez neki is szimpatikus, mert épp hazafelé tart és elég sokáig közös a menetirányunk. Kicsit lehet nosztalgiázgatni, elvégre vele utoljára 13 éve egy Mátrabércen mentem együtt (bár igaz ami igaz, inkább lihegtem utána). A tempójából mit sem vesztett azóta, rögtön az új K nyomvonalán bemutatja, hogy felfelé megy, mint a gép. Közben fontolgatjuk, hogy vajon ez az új K lesz-e annyira kijárt, hogy ne kelljen bizonyos mértékű dzsungelharcot vívni (röviddel a patakátkelés után, a jobbost követően indul ez a szakasz) – friss helyzetjelentés: a túra napján kellett…
A rövid, de combos mászásnál macikupac gyorsan nyom felfelé, én csak lihegek, mint anno. Ezen a szakaszon kerül sor egy geoládás „varázslatra”. Kálváriától már egyértelműen lefelé az irány, majd beérünk a faluba. Macikupac is nagy fotós, ezt bizonyítja is a közösen megtett szakaszon. Kóspallagon újabb megemlékezés: egy hete a kocsmában kapott Algopyrin kapcsán… Már előre sejtem, hogy a Hanta-patak völgye elemében lesz, elvégre tavasz eleje van, és egy esős éven vagyunk túl… Kasszandrát nyugdíjazni kellene, minek látja előre a dolgokat… mert hogy tökéletes volt a megérzés. A mocsárjárást időnként némi útvonal-optimalizással próbáltuk kompenzálni. Így sem maradtunk szárazak, de legalább a cipő nem süllyedt el teljesen a trutyiban. Az „okoska botocskák” is segítségül szolgáltak errefelé.
Macikupac mindenféle érdekeset mesél ennek a szűkebb környéknek a hegyeiről, élővilágáról. Mint kiderült, másnap azaz vasárnap épp errefelé volt a BTHE-nek egy vezetett túrája. Jött még néhány izgalmasabb patakátkelés, de most már óvatosabb vagyok, ráadásul az átkelők legtöbbjénél találni valamilyen hídszerű tákolmányt, ami jócskán megkönnyíti a túlpartra jutást. Rövidesen elérjük macikupac túrájának útvonalát (DBK40), ami őt különösebben nem villanyozza fel, jövő év kora tavaszáig a túra „téli álmát alussza”.
Ami viszont hirtelen felkelti érdeklődésünket, az az úton töméntelen mennyiségben fellelhető barna varangy. Nyilván a Kóspallagi-tárolóhoz lehet köze, hogy épp itt látni belőlük ennyit, illetve az előző napi csapadéknak is. De ehhez fogható inváziót varangyból még nem volt szerencsém látni. Némely példány döbbent méreteket ölt. És külön érdekesség az egymásba csimpaszkodó négyes békacsapat látványa is („szumó-bajnokság” – copyright pesza91). Közben felmerül a kérdés, hogy hol lesz a pont Pusztatoronynál. Egyértelmű, hogy fel kell mászni, de volt év, amikor csak a nyeregpontig kellett. Idén kell a „csúcs-érzés”, egész a Bibervárig menetelünk, akárcsak macikupac túráján. A pontőröknek csak én adok papírt, macikupac a távolból szemléli az eseményeket.
Innét a hagyományosan életveszélyes ereszkedés ismét elmarad, hála a felszáradt talajnak. Torony-forrás, újabb nosztalgia a közelmúltból, majd masszívan tartjuk a P sáv nyomvonalát és elbúcsúzunk egy időre a DBK-tól. Mellőzzük a romot, ami egyes térképeken rossz helyre van jelölve (macikupac szerint), majd épp mesélni kezdem neki, hogy errefelé vigyázni kell, mert egy sunyi balossal a P sáv betér balra… amikor épp egy sunyi baloshoz érkezünk 🙂 A kijártabb egyenesen folytatódó út az nyedobre (copyright J.Z.). Enyhe emelkedéssel már Szent-Gál-föld vidékén járunk, másképp porzik a talaj is. Macikupac felvilágosít, hogy ez bizony geológiailag teljesen elüt a Börzsöny fő alkotójától és ez itt mészkő. Erre utal az idén elsőként szemem elé táruló hérics is.
Pár méter erejéig a törökmezői bekötőútra térünk, majd útvonalkövetőként befordulunk az erdőbe, párhuzamosan a műúttal. Szalagokat látunk, elvileg lehet akár a DBK-é is (amit mondjuk kétlek), macikupac leszedi. Kisvártatva karnyújtásnyi közelségbe kerül Törökmező, ám macikupac flaskájából kifogy a víz, és a Fehér-kút felé veszi az irányt. Bevillan az agyamban, hogy ide most nekem ismét le kell mennem, hiszen előző héten elmulasztottam megtekinteni a Havanna-forrást és a VIT-forrást. Amíg macikupac vizet vételez, addig megnézem ezt a két forrást közelebből.
Rövid emelkedés és immáron harmadszor érintem 2 héten belül Törökmezőt. A pontőrtől jön a rövid ukáz: „végig a kéken”. Nem lepődök meg. A PK elág környékén „hiányoljuk a megszokott sarat”, márciusban inkább az szokott arrafelé dominálni. Micsoda szerencse, hogy tekertek azóta egyet a naptárban. Felismerem közben a Czerovszki-kőhöz vezető szekérutat, majd nemsoká jön a Vizes-árokhoz vivő lejtő. Balra nézve nagyjából belövöm Őzike-forrást is. Vizes-ároktól ismét könnyes búcsú a DBK útvonalától, majd jön a „hárommenetes” mászás első felvonása: a betonútig. Ezt sose szerettem… Szerencsére már nincs dupla létramászás, viszont tüskés, vacak és sokszor kellően saras. Macikupac ismét rákapcsol, alig bírom a lépést tartani vele. Fura módon közelebbre gondolom a betonutat, mint amennyit vízszintesen trappolunk előtte. Közben megelőz Maku Laci és N. Attila futópáros. Néhány szó erejéig lelassítanak hozzánk. Macikupac szerint lehet hogy utoljára jöttem fel az OKT mentén ezen a siratófalon (az oka: meglepetés…).
A köves-mezői műút mentén gyalogolva macikupac ki-kinéz balra, tudniillik innét már hazasétál és lesi, melyik nyiladékon kell neki letérnie. Egyszer eljön ez a pillanat is, így ezennel ismét magányosan caplatok tovább. Köves-mezőnél piknikező családok élvezik a szép időt és Világos-tér felé is sokan jönnek szembe, nyilván a kilátó felől. A hárommenetes mászás megkoronázása, a végső menet mindig is a legkeményebb, próbálok nem behalni és megállás nélkül felsétálni. A kedvemet az újabb keltike-mezők dobják fel. A csúcson a pontőrök mellett kiránduló családok is pihengetnek. Utóbbiak érdeklődnek a rendezvényről illetve a megtett táv- és szintparaméterekről.
Kevéske evés-ivás után alibikocogással igyekszem vissza Világos-térre, majd az utolsó könnyed emelkedéssel Remete-kereszt-bércre. A végső folyamatos lejtőt a lábam már nem annyira szereti, ráadásul talán a cél közelsége is éhessé tesz. Bodzási-pihenőtől ismét déja vu… Órámra nézek és kihozom, hogy van esély akár PB-re is. Jobbkanyar, szintút, rövid emelkedés, majd egybelejtő… éééés a végső cikk-cakk a kápolnához, majd fel Oszihoz, aki épp Vagdalttal telefonál. Kellemes kijózanodást kívánok Husinak 🙂 Végül percre pontosan a tavalyi időmet sikerült hozni.
Hűsölés a célban, a vonatig még van fél óra lazulás. Közben Maku Laciékkal beszélgetek. Hirtelen szemből feltűnik Gudluking sporttárs, akiről kiderül, hogy csak 9-kor rajtolt. Mikor már tátanám a számat, megosztja velem, hogy a 30-as távot teljesítette és Kisinócról közlekedett át. Célbeli pogácsázás és szörpözés közben gyorsan telik az idő, sietek le a vonathoz. A zónázót elengedem, szerencsére a nyári félévben a falulátogató vonat is Szobról indul. Felszállok az első kocsiba és Sz. Elemér sporttársat találom ott, aki a Julianusról igyekszik haza. Gyors eszmecsere következik a saját túraélményeinkről. Ezt ki is kell használni, mert már Kismarosnál szépen megtelik a szerelvény..
Örülök, hogy idén is a Telekit választottam, nagyon szép útvonal, klassz évszakban, jó hangulatban. Idén is sikerült sok élményt szerezni, köszönet érte a rendezőknek! Macikupacnak pedig köszönöm a közös km-eket!

---

Szerző: Oszi
Teleki rendezői szemszögből
Igaz, már lassan 10 nap is eltelt a Teleki óta, de ezúton is köszönjük annak a 108 túrázónak, aki minket választott április első szombatján. Igaz, voltunk ennél már többen is, de talán a családias hangulat, az, hogy szinte mindenki visszatérő vendég volt, és nevezési lapot szinte már ki se kellett volna tölteni, nos ez tette a túrát az eddigi szinte legjobb Telekivé. Olyan volt minden, mint a ttt előtti időkben; csak a legtájékozottabbak és a leghűségesebbek jöttek el. Moiwa már mindent leírt beszámolójában, hozzá tenni nem is nagyon lehet semmit: a Börzsöny valóban varázslatos volt, a Teleki alcíme akár odvas keltike túra is lehetne. Érdekes, hogy 10 óra alatt csak kevesen teljesítették a túrát, még az általában futva teljesítők is kényelmesre fogták a tempót, így mi rendezők, szervezők is élvezhettük a börzsönyi tavaszt.