Teleki 2010
2010. április 3.
Szerző: csiba
Teleki 50
Egyik kedvenc túra a naptárban, így nem maradhat ki. Egyedül terveztem végigmenni, így meglestem, mit tudtam gyorsulni. (Tavaly 8:00-val értem célba) Nem szerettem volna megszakítani az eddigi 3 év hagyományát, és szerencsére sikerült, habár csak egy hajszállal. De hát ne akarjon az ember sokat magától, ha havonta átlagban 2 túrán vesz részt.
Szóval reggeli vonatozás, kajálás, majd a piros valamin majdnem elalvás a rajtig. Oszival még a vonaton beszélek, érdeklődik, mennyien lehetünk még. Megtudom, nem biztos, hogy elég lesz az itiner. Így úgy döntök, hogy a végén indulok mindenképp, mert a túra megvan fejben végig. Leszállunk egy jó páran, én félreállok, és próbálok valami életet lehelni a lábaimba. Osziéktól ráadásul kapok egy kis plusz súlyt balanszként. 20 Balaton szeletet szállítok Királyházára. Ilyen rakománnyal a hátamon megfordult a fejemben, hogy a csoki szállítmány célba nem érkezése riadót rendelek el, és elfoglalom Drégelyvárát. Pár napi hideg élelemmel, a Balaton szeletekkel és egy svájci bicskával álltam volna csatasorba.
Miután belőttem a gps-t végre nekivágok a távnak. 20 embert mindenképp le kell előznöm, hogy legyen valami értelme a csokiknak. Futással indítok, időtervem nincs, de javítani szeretnék, ami azt jelenti, hogy 8 óra alá kell mennem. Az első emelkedőn már izzadok rendesen, a lefeléken meg szépen zörögnek a Balaton szeletek a hátizsákban, jelezvén a ritmust. Hiúz lábnyomot most már sajnos nem látom. A fakitermelés és a munkagépek eltűntették. Csánki-kert felé egy borjú méretű kutyával hoz össze a sors, majd váltok sárgára. Eddig még egész tűrhetően érzem magam, de Királyházán már sejtem, hogy kicsit sok volt a tempó. 8-as átlagot súrolom alulról, és nekem ez így sok/k. Patakon ugyan ott megyek át, mint a pár héttel korábbi bejáráson. Tudom biztosan, hogy elbír a fa. A ponton csoki kipakol, majd egy másikat letolok és megyek tovább. Most már csak intenzívebb gyaloglással. A következő patakon a jól bevált helyemen megyek át. 3 év óta még mindig ott az a szikla, amin könnyedén át lehet szökellni a túlpartra. És innen jön a szenvedés. Kilátás csodálatos, csak egyszer lenne már vége. Várom, várnám a hófoltokat, de az sincs. Félelmetes, hogy pár hét alatt a közel 40cm-es hótakaró teljesen eltűnt. Magosfánál újabb pecsét majd irány Csóványos. Itt elfogyasztok egy szendvicset, majd tovább NHH-re. Pihenőt nem adok magamnak, mert javítani akarok. Lefelé kicsit már szenvedős a kocogás, de azért a botok visznek előre – összkerékhajtás. Ponton ismét frissítek, majd folytatom tovább. „Szalagozás” hibátlan, eltévedni nem lehet. Kóspallagon keresem az első működő kutat. Guggolás, ivás, majd a fölállásnál mintha térden rúgtak volna. Hirtelen átfut az agyamon, hogy vége, kiszállok, mert járni alig sikerül. Aztán nagy nehezen beindul a gépezet, és pár száz méter után már nem érzek semmit sem. Törökmezőig vonatozunk páran, egyszer én előzök, egyszer engem előznek vissza. A pont előtt kicsit letérek az útról és elmegyek a forrásokig. Ott frissítek újra és egy jó 10-15 percet pihenek. Innen kicsivel arrébb alig akarok ráismerni az „erdőre”. A gépek zaját már messziről hozta a szél, de a látvány még lehangolóbb. Összefutok egy sráccal, akivel még a Rákóczi 150-en találkoztam. Együtt megyünk egészen a régi kerítésmászós rész aljáig, majd az emelkedőn ellépek. Szaporázom lépteim, mert el akarom érni a vonatot. Hegyes-tetőre kisebb szenvedésekkel, de sikerül följutnom. Minden egyes szembejövő felér egy combba adott zsibbasztóval, de visszafelé már én osztom ezeket. Megpróbálok kocogásra váltani, ami már kicsit esetlennek néz ki, de azért működik. A célig lényegében így jutok el, és 17:21-kor kikapcsolom a gps-t. Ez viszont azt jelenti, hogy 3 perccel jobb lettem az előző évi időmhöz képest. Úgy érzem, hogy bot ide, vagy oda, ennél sokkal jobban edzés, vagy rendszeres túrázás nélkül nem tudok menni. A végét sikerült a vártnál gyorsabban teljesíteni, így van egy jó fél órám a vonat indulásáig. Iszom egyet a frissen készített limonádéból, majd búcsút intek a rendezőknek.
A Teleki túra hozta a szokásos, mondhatnám már elvárható színvonalát. Időjárás megint csak csodálatos volt. Jó kis nap volt.
Szerző: atomcat
Csütörtökön 0 fok körüli hőmérséklettel, es igazan undorító, a tél véget jelző havasesővel búcsúzott az északi reggel az osloi reptéren. A reggeli télvizet hátrahagyva, két óra elteltével landoltunk az igazi, napsütötte tavaszba. Mi tagadás, kicsit meg is ütött a hirtelen váltás, de szerencsére volt 1.5 napom, hogy akklimatizálódjak a meleghez a Teleki előtt. Lacival leegyeztettük a logisztikát. Reggel 5:45-kor találkoztunk a zebegényi főtéren, ahol leparkoltuk a kocsiját, a feleségem pedig elfurikázott minket a start helyszínére, Drégelypalánkra. Sosem felejtem el, az első alkalommal anno hogy megviccelt minket ez a parányi település két vasútállomásával, azonban idén mar úgy mentünk, mint akit dróton húztak. Szerencsénkre pont a nem sokkal később beérkező piroska előtt tudtunk nevezni, es 6:45 körül el is indultunk tavaszi börzsönyátkelésünkre. Az időjárásra egy rossz szavunk nem lehetett: szikrázó napsütésben ébredezett a természet. Igencsak látszott a hosszú tél, a növények még éppen hogy ébredeztek téli álmuk megpróbáltatásaiból. A Teleki eleinte könnyed terepen halad, hogy a Schaffer-kút után végre mutasson valami komolyabbat. A vár megmászása hosszú emelkedővel kezdődik, ami aztán az első ellenőrzőponthoz közeledve igencsak belehúz. A korai indulásnak köszönhetően a pont csak pár perccel előttünk ért fel, meg lihegett a pontőr, amikor lepecsételte az első füzeteket. A várból lezúztunk, es a kék jelzést elérve hosszas beszélgetésbe bonyolódtunk Pénzásás fele tartva. Az aktuális (épp változófélben levő) politikai helyzetnek megfelelően az egyik túrázó Pénzásást véletlenül Pénzmosás néven illette, de egy hagyót sem láttunk a környéken Nokias dobozokkal flangálni, így tovább gyalogoltunk. A vadászház bitumenútjáról letérve rövid átvágás után hamarosan egy dózerútra értünk, ahonnan a gerincet elérve gyorsan megérkeztünk a következő EP-be, ami sajnos még nem érkezett meg ottjártunkra. A Bugyihóra mászva próbáltam kiélvezni a tavaszi nap minden egyes sugarát, sehol a környéken egy felhő sem akadt, ami meg csak a boru rémképet is az égre meszelhette volna. Meg kell hagyni, az északi, átlagosnál jóval szürkébb északi negyedév után igencsak jóleső érzés volt a hazai napfürdő. A Bugyihót meghódítottuk, es a gerincen megtett pár kilométer után máris zúztunk le Kiralyházára. Itt feltöltöttük a tankot, tudtuk, hogy a főgerinc-mászás most sem lesz sétagalopp. A Rakottyás-völgyben elváltunk, es mindketten a saját tempónkban falatoztuk a szintvonalakat. A Nagy-Mánára érve gyönyörű kilátás kárpótolt az izzadságcseppekért. A jellegzetes Magas-Börzsönyi bércet bizony nehéz szívvel hagytam ott, szívesen elidőztem volna, de sajnos az esti vacsorameghívás miatt keményen időhöz voltunk kötve. Az előzőekhez mérten kevéssé izgalmas részeket hátrahagyva hamarosan a Magosfán voltam. Itt pár perc várakozás után megérkezett Laci, es elindultunk a Csóványosra.
Odafönt azért még érződött a hajnali fagyok lehelete, a talaj felső rétege még a délelőtt közepén is bőszen fagyott volt. A legmagasabb pontot érintve folytattuk főgerinc-túránkat, es áthúztunk Nagy-Hideg-hegyre. A máskor csak webkamerával, távolról élvezett panoráma megérdemelt egy üveg sört, és egy kis pihenőt:) Azt hiszem, ez volt a túra csúcspontja, ragyogó napsütéssel, pazar panoramával, es egy-egy korsó sörrel a kezünkben.:) A csúcsról a szokásos módon, az Inóci-vágáson ereszkedtünk le Kisinócra. Az EP után ismét a Kálvária felé vezetett az út, am idén meglehetősen lelkiismeretesen kijelöltek az egyébként gyengén jelzett sárga keresztet a rendezők. Kisinócot elhagyva a Kis-Hanta-patak völgyében folytattuk utunkat. A Pusztatorony megmászása szokásához híven kellően meredek volt, a pecsét gyors begyűjtése után a piros jelzésen tűztünk tovább Törökmezőre. A Törökmezői th szokásához híven vendégszerető volt (szerintem az ország legvendéggyűlölőbb helye az az intézmény, mindent megtesznek, hogy nehogy valaki túlzottan odaszokjon, NHH inverze a létesítmény). A kék jelzésen továbbhaladva szembesültünk a Vizes-árok felett az erdészet újabb barbarizmusával. Gyönyörűen szétkapták az erdőt, persze meg a hozzá tartozó, korábban igencsak jó minőségű dózerutat is. Egy korábbi tarvágás sanyarú emlékén életrekelő cserlyésen vezetett tovább utunk, hogy a Panorámautat elérve újabb barbarizmussal találkozzunk. Igazán nem tudom megérteni, hogy az oly sok ember által látogatott, környékbeliek által közkedvelt erdőt miért volt elengedhetetlenül fontos széttúrni… Végre elértük a Köves-mezőt, ahonnan az erdő feldúltsága is megszűnt, es nyugodt szívvel haladhattam hazai lakhelyem közvetlen környezetében. Az utolsó nagyobb megpróbáltatás Hegyes-tető volt, de az már annyira hazai pálya, hogy ott már lelkesedésből megy az ember (nem mintha addig nem az vitt volna előre:)). A csúcson lelkes gyerekek pecsételtek, es apjuk segítségével próbáltak tüzet csiholni az egyre közeledő éjszakára. Laci is felért, pecsét a füzetbe, és uzsgyi le. A sárgán kisebb hullámvasutazás után gyorsan leadtuk az orrunkat, hamarosan elértük a Bodzás-pihenőt, es egy utolsó hullámvasút után el is értük túránk végcélját, a Trianon-emlékművet Zebegényben. Köszönjük szépen a rendezőségnek, es remélem, hogy a jövő évben is el tudok jutni erre a nagyszerű eseményre!
Hajra Magyarok, Hajra Magyarország:)
Szerző: Ottorino
TELEKI 50 – TÚRABESZÁMOLÓ – 2010.04.03.
Táv: 49,4 km; Szint: 2054 m; Szintidő: 13 ó.
Ha előbbre szálltunk volna fel a Szob-Sturovó felé tartó hajnali vonatra, akkor a mozdonyvezetői állásból élvezhetnénk az éjszakainak beillő tájat. Vácon, az átszállásnál kényelmesen masírozunk előre a csatlakozáshoz, de a szemfülesebb túrázók, a vonat jobb oldalán leszállva a másik oldalról rohamoznak. Nekünk sem kell több, amikor észre vesszük a támadást, mi is felvesszük a nyúlcipőt, hogy ülőhelyet foglaljunk a nyamvadt kis BzMeg-en. Nem mindegy, hogy a durván másfélórás úton ül e az ember vagy pedig áll, pláne, ha 50 km gyaloglás és 2000 m szint tornyosul előtte. Éppen, hogy mindannyiunknak sikerül elcsípni egy-egy ülőhelyet. Felpörög a Diesel, nekilódulunk a rajthely irányába. Amikor letérünk a fővonalról, a kaszni nagymérvű függőleges kilengéseket produkál, amin már szinte senki sem lepődik meg. Jó társaságban repül az idő; nekilátok a reggelimnek, hogy még a vonaton be is fejezzem. A sötétséget hajnali derengés váltja fel, de nem látni semmit a párás ablaküveg miatt. Az egyik szendvicsem szalvétájával törlök kukucskálót az ablakra. Semmi különös, néhol belvíz csillog a földek szélén. Adomázgatva érkezünk meg a Drégelyvasútmegállóhoz. Már áll a nevezési iroda a padoknál, és csodák csodájára már nevezők is láthatók a helyszínen. Hja, kérem, akinek saját sofőrje van. Amíg Suzy benevez engem is, addig – immár hagyományosan – beszentelem a nyíltszíni budik egyikét. A kora reggeli verőfényben jól látszik a lehelet. Fázós toporgás helyett húzok még egyet a cipőfűzőkön. A versenylázban égők közül elszabadulnak néhányan; félig viccesen utánuk bődülök, hogy nincs még 7:00. A zöm visszasomfordál. Közben befut az ellenvonat is; most már tényleg: Vigyázz, kész, sajt! Átmegyünk a vágányon, és nekivágunk a köztudottan terepes túránknak. A betonkorát oszlopán még ott a [P-], de a továbbiakban meglepődve nézem a [P+] jelzéseket. Mi az, már az elején eltévedtünk? De nem, a táj a tavalyi. Akkor rosszul emlékszem a jelekre? Ez sem. Az egyik, szürkével lefestett, régi jelzés alatt még kivehető a [P-]. Mindegy, emiatt nem fogom kidobni a majdnem új Freytag & Berndt térképemet. Vonatunk irányához képest visszafelé ballagunk egy megállót a betonon, és a Schaffer-kútnál átmegyünk a síneken, majd be az erdőbe. A kút környezetébe épített pihenő rétjén megállok. Hideg van még, de levetkőzök egy pólóra, és egy nagyon vékony pulcsira. Olyan kiváló kiránduló idő van, hogy a hősszabályozásomat végig meg tudom oldani a pulcsi ujjának feltűrésével, és alaphelyzetbe állításával. Jön az emelkedő. A megbeszélés értelmében most nem várunk egymásra; akinek valami dolga van, az a saját ideje terhére intézi; így jómagam is fel tudom mérni, hogy saját tempómban mire vagyok képes ezen a túrán. Már az elején széthúzódik a mezőny. Egy forrónadrágos, formás fenék tulajdonosa előz meg; már majdnem meglódul a fantáziám, amikor rájövök az apró szépséghibájára: az illető fiú. Nem baj, senki sem tökéletes. Megfontolt, egyenletes léptekkel megyek fölfelé, nem akarok megszakadni már az elején, s ha lehet, a végén sem. Még így is meg-meg botlok az avar alatt megbúvó kövekben. Sokallom az emelkedőt, és még csak most érek a [PL] jelzéshez, ami az igazi, kemény mászást vetíti előre. Ezt is leküzdöm, és nekimegyek a vár egyenetlen garádicsának
1 ellenőrzőpont, Drégelyvár.
Nem sokat lihegek idefent, hanem kibújok a kis kőkapun és lefelé botorkálok a nincs lépcsőn. Sikerül pofára esés nélkül lekászálódni a sziklák között. Végre vízszintes a talpam alatt a talaj. Van itt valami emlékmű, amit fotóznak. Tavaly én is lefényképeztem, de már nem emlékszem, hogy mi a ragya van rajta. Nem sok ügyet vetek rá, inkább továbbmegyek. A [K-] kereszteződéshez érek le. Még otthon jól bevéstem, hogy itt a bal kéket kell választani. Diesel motor hangját hallom. Először a vonatra gyanakszom, de egy kanyarban megjelenik egy traktor. Kísértetiesen ugyan ott, ahol tavaly, és ez nem egy dézsa fű. Most nem végzett akkora pusztítást a turistaútban, de azért most is nehéz kikerülni a sarat a szegélyező növények miatt. A nagyjából vízszintes haladás után egy hegy árnyas oldalához érkezek. Kissé fázok, mert a lejtőn nincs fűtés, de nem sokat törődök vele, inkább a gyakori átfolyások kikerülésére koncentrálok. Az egyik ilyennél felkényszerülök a padkára, ahol susnyáson török keresztül. Utolér egy túratárs és megjegyzi, hogy ez a szakasz a LEFAGYSZ-ra emlékezteti. Nekem sajnos / hál’ istennek nem volt hozzá szerencsém. Ahogy így baktatok lefelé, a „Fogj egy sétapálcát és légy vidám” kezdetű nótát dünnyögöm magam elé, többször egymás után. Már nagyon unom, de nem cserélődik a lemez a fejemben. Meglepően hamar érek el Pénzásásra, az útkereszteződés melletti békapocsolyájához. Előttem az iménti túratárs bűvöli az itinerjét, aztán megindul a helyes irányba a [K4] jobbos, flaszteros emelkedőjén. Elég húzós, de még éppen nem kellemetlen. Akkor látom a sporit utoljára, amikor balra átugorja az árkot, hogy a szintén emelkedős, keskeny ösvényre térjen, ami bevezet az erdőbe. Nem sokáig bolyongok a fák között, mert ösvényünk kivisz egy úgynevezett feltáró útra, amin ismét balra kell fordulni. A széles út apró zúzalékkővel van felszórva. Megpróbálok a keréknyomba menni, ahonnan jobban elsodródtak a kövek. Jobbra lenézve látom annak a kis csapatnak a tagjait, akik a várnál előztek meg. A fák között, az avarban igyekezenek felfelé; valszeg elbökték a kis ösvényre való áttérést. Amint egy kereszteződésnél kitágul előttem a tér, és balra egy kőbányát látok, már tudom, hogy innen lelejtőzhetek a következő ellenőrzőpontig.
2 ellenőrzőpont, Csánki-kert.
A hatalmas kiszáradt fa dacból holtában is állva maradt. Ezüst színű, kéregtelen törzsén turistajelzések díszlenek, pontőrök azonban sehol. Van aki alibi fényképet készít, én továbbmegyek jobbra a [S-] jelzésen. Aljnövényzet övezte ösvényen emelkedek, amiről egy gerincre jutok. De jó, hogy nem felejtettem otthon a napszemcsit; még így szemüveggel védve is kicsit hunyorítani kell a hétágra sütő nap miatt. Amint beérek az erdőbe, a Bugyihó mohával benőtt kövein legeltethetem a szemeimet. Még egy kis szintbeli gyaloglás és a szemből bejövő [P-] nyomán balra lekanyarodok Királyháza irányába. Csúszósabbnak gondoltam a meredeken lejtő utat, de elég jól lehet rajta ereszkedni. Persze, akadnak szakaszok, ahol nem lehet kikerülni a nagyobb méretű gördülő köveket; meg-megcsúszok. No, már látom is a patakot. Ahova levezet a jelzés, ott nem lehet száraz lábbal átkelni; a kis „híd” már a múlté. Lejjebb megyek a patak mentén, de ott se jobb a helyzet. Sokat tökölődök, amíg meglátom, hogy valaki egy közbülső szigetecskére ugrik át és onnan egyensúlyoz faágakon és köveken a túlpartra. Totojázásom közben megérkezik Suzy, Zsolt és Zoli. Nem is vettem észre, hogy a fiúk hol jöttek át, Suzynak megmutatom az általam üdvözítőnek vélt átjárót és az utolsó lépéseinél segítek is egy picit.
3 ellenőrzőpont, Királyháza.
A hivatalos bélyegzésen kívül kapunk egy mesenyomda lenyomatot a Csánki-kertnél kimaradt igazolás helyére. Így már rögtön jobban fest az itiner. Elvehetünk egy energiacsokit és beállhatunk a teatartályhoz friss csapolásra. Megeszem a fél csokit, de ahogy zsebre teszem a másik felét, felsejlik lelki szemeim előtt a Mána felé vezető emelkedő, ezért újra kézbe veszem, és egy újabb pohár teával eltyopogatom. A legtöbben pólóra vetkőznek, én magamon hagyom a vékony pulcsit. Fent, azért jóval szellősebb a klíma. A harmadik pohár után már nem várok senkire, elindulok. A Rakottyás-patak még néhányszor akadályt jelent, de ezt is leküzdöm. A [P-] most felvág egy erős emelkedőre. Ennek is van előnye: egy jó darabig megmenekülök a patakátkelésektől. Nagyjából emlékszem, hogy mire számíthatok, ennek szellemében nyugodt, kitartó kaptatásba kezdek. Néha, amikor nagyobb sziklára kell fellépni, reccsen egyet a jobb térdem, aminek nem igazán tudok örülni. Jól van, már itt is vagyok a Tóth Péter emlékműnél. Eolhárfázok egy kicsit bíztatásképpen a felfelé törekvőknek. Néhány méteren egy kis levegőhöz lehet itt jutni, de még sehol a Mána. Egy hosszú, nagyon hosszú emelkedő végén ott van egy még meredekebb emelkedő. Ha ezen is felérek, a Nagy-Mánáról tekinthetek le a Rózsás-patak völgyébe. A patak erős zúgása teszi még lenyűgözőbbé a látványt. Sokan mondják, hogy az ország egyik legszebb kilátása nyílik innen; az eddig látottak alapján ezt megerősíthetem. Még szebb volt tavaly ilyenkor, mert a természet már kezdett zöldbe öltözni. Sokan leülnek, leheverednek itt. Én megyek tovább, mert tudom, hogy hosszadalmas, hullámzó gerinctúra vár még rám. A sokadik emelkedő után már figyelem, hogy mikor pillantom meg jobbra a [Z-] jelzést. Ez még nem az, még ez se. Süt a nap ezerrel, de a szellőjárás miatt nincs döglesztő melegem, csak a fejem lángol. Na végre itt a [Z-], és állnak is mellette.
4 ellenőrzőpont, Magosfa nyerge.
Tavaly ilyenkor itt hó volt, most csak néhány nedvesebb folt jelzi, hogy nem rég volt az olvadás. Innen [P-; Z-] a Csóviig. Próbálom kivenni a betonhengert a fák között, de még nagyon korai a kísérlet. Egyre türelmetlenebb vagyok. Úgy érzem, hogy a csoki már kiégett belőlem, sőt már minden kiégett belőlem; én magam is kiégtem; a vastagbelem már eszi a vékonybelemet. Na! Na! Miért nem látom már azt a redvás betonoszlopot, pedig már ott kellene lennie. Igen, kezd elősejleni a fák mögül, már csak egy kisebb emelkedő és ott vagyok a padoknál. Az egyikre leroskadok és szendvics után kutatok a hátizsákban. Falatozás közben garatra dobok egy Magne B6-ot is, a magammal hozott málnaszörpből is fogy rendesen. Az utolsó falatnál befut Zoli és Zsolt, Suzy már kikerült a látóterükből. Szedelőzködök. Egy szelet csokival a szabad kezemben leindulok a [K-; P-] jelkombináció nyomán. Sebtiben befalom a csokit, mert mindkét kezemre szükség van; egyikkel a botba, másikkal az ösvénymenti fákba kapaszkodok. A gerincre érve egy hosszabb menetelés következik sziklákkal tarkítva. Tavaly itt összefüggő hóréteg volt, most csak a hűlt helye. Egy nagyobb szikla állja az utamat. Most kell jobbra lemenni ezen a baromi meredek lejtőn. A VULKÁN túrán felfelé jöttem itt, és egy hajszálon múlott, hogy nem hullottam vissza. Na, ez is megvan, mindjárt itt a Rakodó fakeresztje. Felkészülök még egy erős emelkedőre. Ha ezt leküzdöm, akkor sokáig nem lesz gond az emelkedőkkel, annál több az erős lejtőkkel. De ne szaladjunk a dolgok elébe; másszunk fel a közismert síparadicsomba a
Nagy-Hideg-hegyre. (5. ellenőrzőpont)
Messziről látom, hogy nagy élet zajlik a teraszon; esznek, isznak, jóltartják magukat. Bemegyek a zárt étkezőbe. Rohadt meleg van. A Kéktúra bélyegzőt nyomom az itinerembe és ugyanazzal a lendülettel sarkon fordulok. A mosdóban hideg vizet tankolok, és lemegyek a lépcsőn a ház előtti rétre. Mindenki toronyiránt átvág a sípályán, én lemegyek a jelzett [K-] kocsiútra, hogy néhány kanyar után betérjek az erdőbe, ahol hosszas föl-le, föl-le lankázás vár. A kellemetlen lejtő akkor következik, amikor kiérek az erdőből. Kemény talajú, köves, meg-megcsúszós lejtő ez. Madártávlatból látszanak a lenti település házainak a tetői, és arra a szintre kell leereszkedni. A Barna Ferenc emlékmű súlyos kőkeresztje kb. a lejtő felét jelzi számomra. Valamelyik itinerben, talán a VULKÁN-éban olvastam B. F. tragédiájáról. Az emberi segítőkészség netovábbja az ő története, érdemes megismerni. Alig akar véget érni ez az erőt, idegeket forgácsoló lejtő. Amikor viszont vége van, abba sincs köszönet, mert valami elképesztő módon fel van túrva az út. Olyan mélyek a nyomok, hogy elképzelni sem tudom, hogy mekkora gép szánthatta fel. Egy helyen komolyan gondolkodóba esek, hogy merre ugorjak. Inkább félre állok, hogy könnyítsek a hólyagomon. Most már nyugodtabban fel tudom mérni a helyzetet. Amikor a patak melletti pihenőhöz érek, már teljesen nyugodt vagyok, mert csak pár lépés a parkoló, és még egy pár a
6 ellenőrzőpont, a Kisinóci turistaház.
Komótosan kezdem pusztítani a zsíros kenyeret, egy lekváros is lecsúszik. Az itt megszokott szappan ízű limonádéval öblítem le a menüt. Jól fel kell tankolni, mert a megpróbáltatásoknak koránt sincs vége. Jön már Zoli és Zsolt. Utóbbinak gratulálok, mert neki már itt osztják a kitűzőt meg az emléklapot. El is vonul sörözni. Zoli is vele megy erőt meríteni. Rá is fér, mert az ünnepek alatt (Húsvét) meg akarja csinálni a Tripla Maxit (TELEKI 50, ISASZEG 45, TOJÁS 40). Elindulok. Lötyög a katyvasz a hasamban, amit itt összezabáltam. Kezdetben a [S4] vezet, aztán fára erősített A4-es lapok terelnek át a [S+] jelzésre. Itt jegyzem meg, hogy a jelzetlen, vagy bizonytalan helyeken a rendezőség nagyon korrektül megoldotta a túrázók útbaigazítását. Egy kisebb patakon kell átugorni, ez semmiség. Aztán egy úttalan, avar lepte emelkedőt kell legyűrni, ez már nem annyira semmiség. Szédült kanyargás után érkezek meg a Kálvária dombjára. Jól körülnézek, de most sincs itt rendkívüli pontőr. Suzy később mesélte, hogy lefelé menet látott ballagni túrázókat a turistaháztól jövő flaszteron Kóspallag felé. Azt hitte, hogy a végzett 30-asok mennek a buszhoz, közben szépen mentek tovább a delikvensek az 50-esek útvonalán. Hát, ez van. Nekilendülök lefelé, a stációk mentén, Kóspallag felé. A faluban egy kereszteződésben rálelek a [K-] jelre. Nyugodt település ez. A szép időben némelyek kitelepültek a kispadra. Az egyik porta előtt rongybaba reklámozza az üveg mézeket, lekvárokat. Bentről figyelnek a háziak; menet közben mély meghajlással és „keziccsókolommal” köszönök a bábunak. Tavaly, a NAHÁT 95-ön az egyik túratársam csillagászati számmal kifejezett összegért vett itt egy üveg lekvárt, ráadásul még körbe is kellett cipelnie az említett túrán. Egy út menti közkúthoz lépek. Nedvességet látok körötte, feltételezem, hogy víz is jön belőle. Lenyomom az öntöttvas fogantyút, és már ömlik is a flakonomba a friss, hűvös víz. Nyakalok belőle tisztességesen. Jólesik a tiszta víz a szappan ízű limonádé után. Már látom az infó táblát, amelyiknél balra le kell térni a [P-; S-] sávra. Mindjárt hantázhatok össze-vissza, ugyanis a Kis-Hanta-patakot kell át-, meg átugrálni. Amikor ősszel erre jöttünk (ellenkező irányból) a NAHÁT-on, akkor észre se vettem, hogy bármilyen vízen át kellett volna kelni, annyira le volt apadva. Balra elmegy a [S-], és nemsokára jobbra kanyarodik velem a [P-]. Belepillantok az itinerbe: Mi a túró az a Pusztatorony nyerge? Jaj, megvan! Az a kúp az, amit az országút felöl le szoktak kispistázni. Na, erre kíváncsi vagyok, de előbb még el kell érnem a horgásztavat. Gyakran emlegetem a tavalyi TELEKI-t, de tényleg, egész más most minden. Tavaly például nem elégedtek meg a békák az ő szemszögükből hatalmas, nagy tóval, hanem a keréknyom vizében nyüzsizett az ebihaltól a kifejlett példányig mindenki. Most száraz a nyom, csendes a tó, késik a természet. Megérkezek a kerítéshez; kívül parkolnak, belül családostul pecáznak a nagy Hohók. Két pudli szalad elém, tekintetük azt kérdi: merre tartasz vándor. – Szevasztok fiúk, egyelőre csak felmásznék erre a szomszédos kis dombocskára, ha megengeditek. Szerencsére a várromhoz nem kell felkapaszkodni a szárazon is csúszós ösvényen.
7 ellenőrzőpont, Pusztatorony nyerge
Örömömet fejezem ki a pontőrségnek, (legkivált a csinos hölgynek) hogy itt őrködnek. A múltévvel ellentétben, ugyanis ennek sokkal több értelme van, mint a Szent Gál-földön való silbakolásnak. Óvatosan leereszkedek a domboldalon, nehezemre esik átkecmeregni egy ösvényre dőlt fán. Egy pillantást vetek a semmi kis forrásra, és a szalagkorlát felé tartok, ahol kivezet a jelzés a veszélyesen kanyarodó országútra. Átmegyek az út bal oldalára, és amint lehet balra fordulok. Elvezet az út egy kerítés mellé, amely mentén eljutok a Korompa-patakhoz. Egy rövidebb patak menti túra után megint az átkelési lehetőséget keresem. Egy előttem járó sporttárs a túloldalról mutatja meg a megfelelő helyet. Még néhány könnyebb átkelés és mára végeztem az összes patakokkal. Balra, fölfelé tart az út és egy nagy mezőre bukkanok ki. Ez a Szent Gál-föld, egy múlt évi ellenőrzőpont. A műútra érve szemügyre veszek egy autót, hogy vajon nem rendkívüli ellenőrzőpont e, de nem ül benne senki. A [P-; Z-] mutatja a helyes irányt (jobb) a flaszteron. Már éppen megunnám a szilárd burkolatot, amikor az árok kövére festett jelek jobbra beinvitálnak az erdőbe. Sokáig úgy vezet az út, hogy közben balkéz felől látom a műutat a bokrok mögött. Hirtelen jobbra kanyarodik az út és már ki is kerül a látókörömből az aszfalt. Hosszúnak tűnik ez a fákkal tisztásokkal váltakozó szakasz, de aztán végre látok két civilt balra felsétálni.
8 ellenőrzőpont, Törökmező
Almát vehetek ki egy dobozból, és azt a nadrágom szárába törölgetve rögtön tovább is állok. Az a tervem, hogy mindenképp beleférek 12 órába. (13 a szintidő.) A [K-] jelzésen kiérek a Törökmezőre, majd egy jobbos, hosszú, enyhe lejtmenet következik. Hogy néz ki itt is minden?! A Körtvélyeshez közeledve tájkép fogad csata után. A fákat kivágták, a terület feldúlva; egyre többször látok ilyet. Megérkezek a kerítés maradványaihoz, kezdődhet a mászás a Körtvélyes oldalában. Böcsületesen megküzdök a feljutásért. Odafönt, még a lejtőn megpillantott hölgy piheg, a két lány heverészik. Jöttömre gyorsan lábra kapnak. Néhány mélyebb lélegzet után megindulok a Köves-mező felé. A műútra érve örömmel tapasztalom, hogy most már lehet az ösvényen haladni, eltakarították a fakitermelés nyomán létrejövő akadályokat. Megszólal a telefonom; Pistinek és Attilának lehet gratulálni, már a vonaton ülnek. Hát, ezek aztán jól belehúztak. Megint kezd kifogyni az üzemanyagom, a Köves-mezői pihenőnél csokit húzok elő a hátizsákomból; nincs ideje olvadozni a kezemben. Az erdő „bejáratánál” egy hölgy a Büdös-tavat kérdezi. Se büdös, se szagos tavat nem ismerek, és térkép sincs nálam; nem tudok segíteni. Sietek a túra utolsó nagy falatja felé. A levéltelen fák között már sötétlik fennen a Hegyes-tető. Ez már a látvány miatt se menne egy kis rásegítés nélkül; a Világos-tér pihenőjénél egyenesen a karburátorba töltök egy energiaitalt. Most már jöjjön, aminek jönnie kell: uccu. Boldog ember, aki már lefelé tart. Felérek a keresztúthoz, ez három lépés szintben, de innen kezdődik az igazi emelkedő. Most már kivehető a kilátó bástyája, nyomás tovább. Már csak harminc méter, húsz, tíz…
9 ellenőrzőpont, Hegyes-tető.
Lüktető halántékkal érkezek meg a torony tövébe. Szerencsére nem kell felmennem a kilátóba, a pontőr gyerekek lent elintézik az adminisztrációt. (Később Suzy elmesélte, hogy nekik fel kellett menni a pecsételésért. 🙂 Azért egyszer körbepillantok, mielőtt még lemennék arra, amerről feljöttem. Lefelé menet buzdítom a feltörekvőket; eleinte a hátralevő méterek számát mondom, aztán csak hajrával szurkolok. A közelebbi ismerősöknek azt mondom: „Ne félj, lesz még rosszabb”. Átmenve a Világos-téren, a Julianus kilátó támadóinak egy nagyobb csoportjával találkozom. Én már majdnem teljesen megkönnyebbülve fordulok balra a [S-] jelzésen. Egy utolsó, elnyújtott, alattomos emelkedő után lejtmenetbe váltok. Hol erősödik a lejtő, hol elviselhetőbbé válik. Megfontoltan haladok lefelé; bőven időn belül vagyok, fő cél, hogy épségben lejussak. Az idő fiatalsága miatt a Dunakanyar panorámájáról még akkor sem tudnék naplementés fotót csinálni, ha lenne nálam fényképezőgép. Még néhány erősebb lejtő, még néhány kanyar, és amikor élesen balra letörne a [S-], akkor én egy jobbra-balrával rátérek a [S3] jelzésre, és néhány lépés után már látom is a Trianoni Emlékmű kerítését. Vállon veregetem magam; még egy óra és huszonöt perc van a szintidőből. A rendezők gratulációja után a macskaköves járdán lebaktatok Zebegényszívébe. Még elérném a vonatot, de megvárom Suzyékat. Állig felöltözve, a padra fagyva figyelem az egy szál pólóban leérkező, harangszóval ünnepelt teljesítőket, és a templomi körmenetben ballagókat. Mindenki megy valahová…
Ottorino
Szerző: Bibor
Teleki 50
Az utascsúcsot döntögető kis pirossal fél órás döcögés Drégelypalánkig. Az állomás nem feltétlenül felelne meg az eu-s normáknak..: ) A számomra legjobb társaságban indulok Drégelyvár felé 8:15körül;) A nap próbálkozik kisütni, a P+-té festett Pon hamar odaérünk a Schaffer- kúthoz ahol pár pillanatra látni a visszafelé menő bz-t. A várhoz feljutva már nincs is hideg.. fent pecsét és néhány sziklás- nyűgös lépés után irány a börzsönyi kék. Pénzásástól sunyi módon szinte folyamatosan emelkedik az aszfalt ami az arról való letérés után se változik. A Csánki- kert előtt van egy kis lejtős rész végre lehet haladni nekem is : ) A pontőrök akkor érnek oda, pecsét után fel a sárgára, ahonnan nagyon jó kilátás van a Kámorra és messzebb egészen a Csóvira. A gerincről Bugyihó után – ezt a nevet vajon ki és miért adta neki?:D – , le balra Királyháza felé. Ez az út most is szét van taposva, a lovasok, erdészeti autók nem tesznek jót neki, oda kell figyelni hova lépek.. A pataknál kicsit akciózva, átlépegetve jutunk Vagdalthúsék pontjához ahol a csokit egyből be is termelem: ) Itt már találkozunk az előző vonattal indulókkal is, és majdnem 7 átlagunk van. Legyen miből rontani=) A Rakottyás – patakon sikerül a pár átkelést szárazon megúszni majd kezdődnek a partocskák. Próbálok nem lemaradni de esélyem sincs, úgy tűnik vannak akiknek meghajolnak a hegyek és kiegyenesedik előttük: ) A Tóth emlékműig ízelítő a továbbiakból,a szélharang gyönyörűen szól. Majd finomabb erdős rész következik- mekkorákat borultam itt a hóban lefelé vagy 2 hónapja: ) Ismét embereket érek utol, kövecses fel a nagy fáig s már kint is vagyok a gerincen. A kilátás mint mindig szuper, iszok egyet s a gerincen haladva felhallatszik a patakcsobogás. Páran fekszenek a fűben kicsit irigylem őket: ) Ismerve magam a Sasfészek- bérctől szokott nehezebb lenni a Magosfára – Csóvira jutás. Fel, kis ívben erre- arra , megint fel.. közben az utat ezernyi hóvirág szegélyezi. Nézem őket és már az utcsó buckás rész jön, s végre előttem is kiegyenesedik a talaj. A Magosfai pont felzászlózva, vagy 5 perccel le vagyok maradva az előző erre járóktól. Hoppá, akkor sietni kéne! A pontőr javasolja, menjek a Phsz.ön Oltár- kő felé. Na de a Csóvit kihagyni?! Isten ments! A „húzzunk bele” miatt most nem nézegetem s nem írok a csúcskönyvbe. Majd legközelebb, jövök még ide eleget: ) Lefelé picit sár van + nekem legendásan bénázós rész a Rakodóig.. viszont hamarosan utolérem Rushboyékat. Na nem sokáig örülhetek mert Hideg- hegyre fel persze nem megy úgy ahogy neki..a th.-ban megiszok kapásból fél l vizet és teletöltöm még egyszer. Nagy- Inóc alatti utat még jobban szétcseszték munkagépekkel sajna. Száraz idő van, de esőben milyen brutál sár lesz majd itt! Az Inóci – vágás hosszú- hosszú lejtője jön, aminek az alján ismét útrombolás nyomait látjuk. Úgy tűnik az erdészeknek semmi esztétikai érzéke nincs..a patakon átugrás és már a pontnál vagyunk. Szerzek sört, kell az erő: ) A kajaszünet után hármasban folytatjuk a SN-en. Bevisz a gazosba, egy patakba persze belelépek az emelkedő előtt.. kanyargás és a kóspallagi kálváriánál vagyunk. Le a faluba és csodálkozok miért nem tesznek az előző részre is pontot, hiszen a K-en és aszfalton rengeteg utat- időt le lehet ebből spórolni. Elmegyünk a kocsmák mellett ahova most nem megyünk.. hm volt már olyan, h minden kóspallagi ivóintézményt kihagytam volna?:) A falu után a piroson jut bőven a napsütésből az árnyék nélküli részeken. A Kis- Hanta patak se hantázik 1szer- 2szer meg kellett jól fontolni hogyan birkózzunk meg vele. Pusztatoronynál újabb pecsét, időt nem nézek, rosszul csak nem állhatunk figyelembe véve a nekem megszokottnál sietősebb tempót. Törökmezőnél sokan vannak, a jó idő kicsalta az embereket. A kéken tovább és most szerencsére nem bokáig cuppogós sár fogad a Vizes- árok környékén. A tarvágás továbbra is ronda majd a két vadvédelmi kerítés közötti rész nem tűnik veszélyesnek ám mire felérek másként gondolom : ) Pihentető szakasz Köves- mezőig, ahol közlik velem a tényállást: van még kicsit több mint egy óránk, 6 km és egy Hegyes- tető. Háát, ez így első hallásra kétségessé teszi az egyenlő vonatelérés képletet. Noh, meglátjuk..nem akaródzik nagyon sietni lusta vagyok én ahhoz , de így próbálok lépést tartani és nem lemaradni a Hegyes- tető aljáig legalább: ) Fel és le is jönnek, én felvánszorgok a tetőre legalábbis érzésre mert egyesek már lefelé spuriznak mikor még fel se értem. Ez elég lélekromboló tud lenni, ennyire béna lennék? Na de nem hagyhatom magam mégse szégyenben: ) Fent pecsét, közben iszok gyorsan és húzás a sárgán Zebegénybe. Az irány jó mert lefelé kell menni s nem meredeken: ) Az ismerős szakaszon kanyargok majd bejön a Shsz. s a kálváriánál vagyok 16:30kor. A vonatig maradt fél óra, ahhoz képest, h nem hittem h el fogjuk érni tök jó: ) Szuper nap és túra volt; köszönöm a társaságot és a szervezést: )
Szerző: Pap Gábor
Teleki 50
Érdekes kérdés a túra előtt, hogy két fejreállás után mi következik: egy újabb K.O, vagy egyszer végre sikerül vér, halál, szenvedés nélkül beérni?
Egy héttel a Vértesi Terepmaraton után nem akartam keménykedni, meg hétfőn be van tervezve egy Tojás 40.
Vácon tömve van a fél hetes vonat turistával. Találkozom Ráspollyal, így hamar Drégelypalánkra érünk.
A korábbi évek szokásának megfelelően kényelmesen félrevonulok tollászkodni 9-ig. Itt van Takács Gyuri is, akivel együtt fogunk futni. Épp akkor indulunk, amikor a következő vonat befut, még intek Makinak, aztán illa berek a piros sávból lett piros kereszten. A napsütés ellenére hűvösnek érződik a levegő, de az első 2 kili a síkon már csak ilyen. A Schaffer kúttól az emelkedő majd gondoskodik a megfelelő temperálásról.
Az elmúlt két alkalommal ott szúrtam el a dolgot, hogy megnyomtam az első felét a túrának (ami szintesebb), és Kisinóc után már csak szenvedtem. Most visszafogom magam, nem kell a balhé. Inkább gyönyörködöm a nyíló odvas keltikék látványában, és mélyen magamba szippantom édeskés illatukat. Még csak meg sem izzad a fejem, úgy érek a várba. Ránézek az órára, fillérre annyi, mint tavaly, 25 perc. Hümm…
Kis nézelődés, és irány Pénzásás. Valahol a szakasz felénél vesztjük el egymást Gyurival. A célban találkozunk legközelebb.
Csánki kertig rengeteg embert előzök meg és köszönöm meg nekik, hogy elengedtek. Találkozom Jakus Bélával, és Tincáékkal, aztán hamarosan a ponton pecsételek időm talán 1-2 perccel jobb, mint tavaly.
Újabb szép kilátás a Hegyhát gerincéről a Magas-Börzsönyre.
Királyházán Vagdalthús pecsétel, Bubuék, és Joey frissülnek, Daniék épp indulnak. Kényelmesre veszem a figurát, elnyammogom a csokit, iszok rá kellemesen meleg teát, közben beszélgetek kicsit. 5-10 percet lebzselek.
Ideje nekiállni az emelkedőnek, Apró lépésekkel megfutom végig a Nagy-Mánát, közben találkozom SzLA-ékkal. Érezhetően hűl a levegő, elkél a széldzseki. Idén a hófoltok elmaradnak, a hóvirágok viszont élnek, és virulnak. Magam sem akarom elhinni, hogy a Magosfán nem érezni savasodást a csülkökben. Csóvi déli lejtője alig sáros, könnyű a haladás, 2:30-nál pecsételek NHH-n. Jöhet az Inóci-vágás, de csak okosan, mert ahogy a királyházi, úgy ez a lejtő is elég göcsörtös.
Kisinóc kerek három óra. Húsz perc javulás tavaly óta. Ennek örömére negyed órát frissülök a ponton. Van só, ami külön öröm, gomolyás kenyérrel jól csúszik, öblítésnek limonádét küldök. Még egy kicsit beszélgetek, aztán indíts, vár a kóspallagi kálvária, s róla a szép a kilátás a medencére. Tavalyhoz hasonlóan hétágra süt a nap, de nincs nagyon meleg, és a hűtésbe egy kis szellő is besegít. Pusztatoronyig csak egy úttévesztés utáni dzsinzsaharc érdemel említést.
Ellenőrzés után rendben megyek tovább a piroson, de aztán valahol félremegyek. A jel a patak túlpartján halad, nekem viszont egy vadkerítés állja utam. 500m után végre van egy rés a pajzson, aztán víz a cipőben. Mindegy, majd hűt. Törökmező előtt találkozom Vajonmerrével.
Idén a turistaházhoz költözött a pont, és kenyér helyett almát kapunk.
A kéken tavaly óta alaposan megváltozott a táj arculata. Több helyen kivágták az erdőt. Egyszer elvétem az utat, tán 500 m többletet adva a túrához. A régi irtás emelkedőjét csak részben futom meg, ahogy a Hegyestetőt is. Már nem pörög úgy a lábam, mint az elején. Út közben találkozom Nagy Attilával. 5:00-nál vagyok fönt, kicsit szétnézek, aztán irány Zebegény. Cseppnyi szintemelkedés, és sok lejtő van már csak. Kényelmesen ereszkedve, 5:19-el érek célba, kicsivel a rendezők előtt.
Végre sikerült úgy végigmenni, hogy élveztem a teljesítést, és nem kellett vonszolni a beleimet a végére. Szeretek ide járni, úgy érzem a rendezők odafigyelnek a túrával kapcsolatos észrevételekre. Köszönöm a lehetőséget, gratulálok a teljesítőknek!
Szerző: vajonmerre
Teleki 50 dióhéjban
kelés 3.25-kor
basszus! , az 5.40-es BZ egy!! kocsiból áll 🙂
vitán felül áll, hogy ez ma egy rövidgatyás túra
Jaat-tal toljuk neki , Királyházán Vagdalthús fényképez
Magosfára fölfelé Jaat szépen leszakít, de rá még +20 kili vár sok szinttel, had menjen! 🙂
11-kor Nagy-Hideg-hegyen átgyaloglok a terem takarításon
gány út, fakitermelés Kisinócig, ott egy ropogósra sózott zsíroskenyeret kérek
havat csak a Szabó-kövek üregeiben láttam 🙁
a Kis-Hanta-patak mellett kezdődik a haldoklás, Elvis becsülettel gitározik, majd az egyik patak átkelésnél orvul kirántja a lábam a gitárral
Törökmező előtt húz el Pap Gábor
Törökmezőn alma, utána a szívem megszakad a brutális fakitermelés miatt 🙁
Hegyes-tető felé már minden bajom van, lezúz egy csapat futó
hajrázok még egyet a 8 órán belüli idő miatt, 7.48 lett (tavaly 7.44) ma ez gurult a kockán
15.03-as vonat pont elmegy, sebaj beszélgetés, tea, pogi, átöltözés, a CBA-ban tobzódás (többek között gesztenyepürét is vettem)
Jó volt, megint nagyon kemény volt! Köszönet a rendezésért, gratula az indulóknak! Jövőre is.
Szerző: tzh
A Teleki jó túra, de a jövőben maradok a 30-as távnál. Kisinóc után nekem sok volt a patakátkelés.
Útközben nem láttunk ugyan hiúzt, de egy kisebb vaddisznót igen, irigylésre méltó tempóban csörtetett keresztül mindenen. Aztán már eszembe sem jutott hiúz hiánya miatt keseregni, mert néhány másodpercen belül elszaladt mellettünk egy maki :), ilyenből a legjobb tudomásom szerint összesen csak egy példány fordul elő a Börzsönyben, az év különböző néhány napjában.
Kellemes túraidő volt, kicsit sok napsütéssel, jobban mondva nem elégséges napellenző tulajdonságú sapkával. Hihetetlenül meg tud szépülni a még szürkés erdő a napsütésben.
Törökmezőn tartanak egy nagytestű futómadarat, amire nem merem azt mondani, hogy strucc. Valaki tudja, miféle szerzet?
Hegyes-tetőn a bélyegzés a kilátó tetején zajlott, amiben csak az a baj, hogy az a lépcső egy katasztrófa.
A végére marad egy kis lámpa tesztelésre lehetőség, ehhez a végén igyekeztünk kellően lassan menni.
Szerző: Vagdalthús
Teleki 50/30 – királyházi kalandok termosszal, gombával, forrásvízzel
Nagy nehezen összepakolunk a kocsiba péntek este, telt ház a járműben gyakorlatilag. Hogy fér majd ide két nagy termosz tea? Megérkezünk Oszihoz a bázisra, ahol átadunk még egy dózis itinert (mint kiderült, kellett a pótlás, pont elég lett), átvesszük, azaz átcipeljük a leveket. Hát ez nem fér be sehogy… női praktika kell, Orsoly segít átrendezni a Fabia belterét, a csomagtartóba állítva befér mindkét vasbödön. Még beszélgetünk, látjuk alul csurog. Némá, folyik a tea a karosszérián át? Persze, rátettük a csokit a csapra. Kiszabadítjuk, pár liter oda. Jaj. Kemencére érünk, óvatos vezetés, nagy a tőkesúly, 60 lityi tea, csomagok, emberek, még egy kutya is, aki 10 kiló élősúly.
Hagynám én a teákat a csomagtérben, emelje ki onnan egyedül, kinek két anyja van, de főrendező úr nyomatékosította, hogy tegyük melegre. Hát jó. Megnézem a konyhában a bödönöket, a nagy rendben, a kicsinek a fele elment, csomagtér teaízű, éjszakára nyitva marad az udvarban, bár pikántos illata nem rossz végül is… na, este tíz körül felteszek egy lábosnyi teát főzni, pótolandó a megszökött litereket. Végül 60 literrel alszunk együtt.
Reggel öcsém jön, teákat kocsiba be, uccu neki Királyháza, a szélvédő elé látványosan kiteszem a rendszámos erdészeti behajtási engedélyemet, keményítek a faluban, utolsó pillanatban jött meg, de megjött, köszönet érte!
Bödönök alacsonyak, de kövekkel kipolcoljuk, így a csap alá szépen befér a pohár. Valahogy megéreztem, hogy elkél a két nyomat: a Telekis, Királyházás pecsét mellé vittem egy tartalékot, hátha egyszerre esik be oly sok ember, hogy ketten kell nyomjuk. De lám, kiderül, milyen jól jön a gombás nyomda: a Csánki-kert rubrikájába a szignó mellé jól jön a pecsét is. A gombának örül a nép, nem marad pecsét nélkül, ez a műfaj egyik sava-borsa 🙂
Nem fogy nagyon a tea az elején, de a közepén sem, nyugodtak vagyunk, sőt a visszacipelés réme fenyeget. Aztán egész hirtelen egész sok ember egész sok teát vételez, és előbb az egyik, rövidesen a másik bödön ürül. Hopp, 60 liter odavan! Van még a privát 2 liter kólánk és magnéziumos vizünk, adjuk oda azt, addig a Tűzkövesig elcipelem a 20 literes bödönt, visszafelé szép lesz, nem baj, van honnan fogyni. Patakátkelés, majd türelem… türelem… türelem fogy, mire ez megtelik innen, átmegy a mezőny. A MOL-kulcsosház udvarán van forrás, bent vízcsap, hátha beengednek, volt ott mozgás, sok a kocsi. Biztos beengedtek volna, ha nem mennek el túrázni mind… na jó, kocsiról és kocsiból csokit, marketingholmit ki, irány a Király-kút, az folyik jól, onnan hozok forrásvizet. Egyszer, majd megint, mert ennek is nagy a keletje, sőt, egyre inkább, ahogy melegszik az idő. Több, mint 80 liter folyadék ment el, továbbá sok-sok túrázó. Ahogy jött a hír szombat este, létszámcsúcs keletkezett a Telekin, 300 feletti természetjáró-egyedszámmal.
Aztán vissza Kemencére, a völgy már megtelt élettel, mindenfelé rengeteg turista, gyalog, két keréken, bográccsal vagy anélkül. Alighanem megjött a börzsönyi tavasz. Metszettük is a gyümölcsfákat, mert nemcsak áprilisi túra kell, hanem októberi pálinka is.